Először is köszönöm szépen mindenkinek a sok-sok pozitív energiát, gondolatot, a szorítást, az érdeklődést! Nagyon jól esett, nagyon aranyosak vagyok!
Íme a hivatalos történet a kezdetektől máig:
Szétszórtságomnak, sok melónak, teszefoszaságnak akárminek köszönhetően nem tűnt fel, hogy február óta nem jött meg a menszeszem, mikor észbe kaptam május elejét írtunk. Vettem tesztet, amit pénteken megcsináltam - hogy legyen min görcsölni hétvégén hétfői nőgyógyászos rendelés lévén - két csík jelent meg. Ennek nyomán rögtön két infarktust kaptam, nekiálltam agyalni mi legyen. Dorkát leraktuk aludni vasárnap este, majd leültettem és elmondtam az uramnak, a hírt: úgy néz ki terhes vagyok; én ezt a babát nem akarom, nem örülök egyáltalán, most nagyon nincs itt az ideje, én Dorka mellett nem akarok mást imádni, beindult a szekerünk végre, ki tudja mit hoz a jövő - csak daráltam, daráltam, közben potyogtak a könnyeim - és hoztam egy döntést: nem tartjuk meg! Ezt így tömören rázúdítottam, igazából köpni-nyelni nem tudott, ő még csak a tesztnél tartott ... sorolta a pro-kontra érveket, majd megismételte azt a mondatot, amit én: "Nem tartjuk meg!"
Ahogy kibeszéltem magam az egész hétvégi hallgatás után megkönnyebbültem.
Másnap hívtam a dokit, elmeséltem mi van, őszinte okokat a döntésünk kapcsán, majd délutánra behívott vizsgálatra. Egyedül voltunk a váróban, rögtön be is kerültem, bugyi le, székre fel, majd jött a hír: "Ez bizony nem terhesség!" A döbbenetemnél csak a boldogságom volt nagyobb, majd gyorsan lefagyott az arcomról a mosoly, amikor közölte, hogy "baj van valószínűleg", de ne essünk pánikba, kivizsgálás, beutalók mindezt másnap.
Reggel kórházban kezdtem UH-on. A sok pocakos, pocak nélküli kismama között gubbasztottam, közben hallgattam az NST-s szívhangokat és Dorkára gondoltam, amikor nagy pocakkal ugyanilyen izgalommal, mint a többiek feszítettem a székeken. 1 óra múlva kerültem be és amikor megláttam a szonográfus nőt, eszembe jutott, hogy ő eddig velem csak rosszt hírt közölt - mindkét vetélésnél hozzá kerültem - most sem lesz másként. Az a mini csomó, ami a szülés után maradt, ami a homeopátiás bogyóknak köszönhetően hol eltűnt hol visszajött, de semmi gondot nem okozott a méhem 75%-át ellepte. Lehívtak 2 orvost a sajátomon kívül, mindenki megcsodált, majd elvonultak konzultálni, addig kint kellett várnom. Cirka másfél óra múlva felhívtak a nőgyógyászatra, behívott a dokim egy szobába, leültetett és elmondta a dolgokat: nem tudja mi ez, méhnyakból mintát kell venni, ezt elküldik szövettanra, 2 napon belül megvan az eredmény, ennek függvényében megyünk tovább. A kis csomóra - amit daganatként írt fel a leletemre - kaptam 3 féle antibiotikumot, amit azonnal el kell kezdeni szedni ... és innentől szófoszlányokat hallottam csak.
Olyat mint: lehetséges, valószínű, nem gond, műtét, kemo, de nincs baj, mindent megteszek, vérvétel, vizsgálat ... én nem is értettem semmit, csak néztem ki okosan a fejemből, elvettem a recepteket, kiváltottam, 26.000,- Ft. Levette a méhnyakból a mintát, fogalmam sincs mi történt közben, csak hogy a farmerom véres lett, majd mentem dolgozni. Krisznek elmondtam amit hallottam, lebaszott, hogy milyen hülye vagyok, hogy miért nem figyelek oda, amikor ilyen fontos dologról van szó ... figyeltem, de nem hallottam. Akartam, de nem értettem. Nem szóltunk senkinek, csak anyámat hívtam fel, nagyon felületesen vázoltam a történetet.
A minta eredménye P4 lett - daganatos sejtek láthatók -, közölték telefonban. Ekkor döntöttem el fejben, hogy ez faszság, nekem nem lehet bajom, itt van Dorka, fel kell nevelni, van cég, munka miegymás és ezt súlykoltam folyamatosan én nem lehetek beteg ... és ezt eldöntöttem. Krisz totál pánikba esett napokra gyakorlatilag, még mindig nem szóltunk senkinek.
Jöttek sorra az antibiotikumok, amiktől iszonyat szarul voltam. Hánytam, nem tudtam enni, nem tudtam inni, 4 nap alatt 7 kilót fogytam, hajam hullott, éjjelre 39-40 fokos lázam lett, majd egyik szombaton eljutottam odáig, hogy az ágyból nem tudtam felkelni, Dorkával a paplanon építettünk, Krisz etette, foglalkozott vele, sétáltak, Dorka hozta a vizes borogatást, de igyekeztünk úgy csinálni, hogy minél többet legyenek szabadban. Felhívtam az orvost, hogy kész, ennyi volt én ezeket nem szedem, majd beállította máshogy az adagolást, amitől 2 napon belül teljesen jól lettem. Emellett reggel elmentem dolgozni, itthon megcsináltam mindent, Dorkáztam stb ... milyen érdekes az anyai agy/szív/lélek, nem tudom mi, hogy amíg gyerek mellettem van, nem lehetek rosszul, mihelyst letettem aludni, végem volt.
2 hetente mentem UH-ra, a csomó elkezdett zsugorodni minimálisan, úgyhogy a műtét mellett döntöttek. Nagyon el akartam kerülni, nagyon nem akartam bemenni a kórházba, aztán szerda reggel levittem anyámékhoz Dorkát, majd csütörtökön reggel már a kórházban kapkodtam a fejem és sodródtam az eseményekkel. Vizsgálat vizsgálatot követett, majd amikor visszamentem a kórterembe branült kaptam, és szóltak, hogy sok műtét van mára, nyugodtan olvasgassak, majd jönnek értem, kaptam egy szobatársat, nagyon aranyos csajszi volt, ők nem tudták bevállalni ... Nőklapja első oldalát kezdem el olvasni, amikor megjelent a tolikocsi egy nagyon humoros pasival és már vittek is. Fingom nem volt mit fognak csinálni, annyit mondtak egy órás műtét lesz, vénásan kaptam altatót, amitől én baromi jól kezdtem magam érezni, vigyorogtam, mosolyogtam, még hallottam hogy mindjárt és ezután arra keltem, hogy raknak vissza az ágyamba újra a kórterembe. Szóltak, hogy 2 órát kell feküdni, a fejem ne emeljem fel, mert utána nagyon szarul leszek, hányni fogok stb ... A hasam nagyon görcsölt, visszaaludni nem tudtam, közben éreztem, hogy vérzek. Írtam smst anyámnak, hogy vége, túl vagyok rajta, bár így visszaolvasva totál érthetetlen szöveg elütött betűkkel. Jött az orvosom, elmondta, mit csináltak, mondta, hogy vákuumoztak is, majd egy eü. kaparással fejezték be a történetet. Elvileg minden oké. Elmesélte, hogy végigénekeltem az operációt: zimme-zumm és a moncsicsi slágerek hagyták el becses torkom. Majd rászóltam a körülöttem állókra, hogy a refrént ők is énekeljék velem - Dorkával szoktuk ezt -, így a 3/4 órás műtét nagyon vidám hangulatban telt, énekelt velem együtt mindenki. Semmire sem emlékszem, de arra igen, hogy olyan euforikus állapotban voltam ... baromi jól éreztem magam, úgyhogy ezen felbuzdulva megkértem az orvost, hogy bármilyen cuccot adott, abból kérnék otthonra is ... erre azt válaszolta, hogy teljesen legálisan, orvosi felügyeletet mellett drogozhattam, elégedjek meg ennyivel. Megköszöntem mindent boríték és csoki formájában, majd egy óra múlva felkeltem, s mivel semmi bajom nem volt, felöltöztem, lementem a büfébe lépcsőn ennivalóért és innivalóért. Visszafele útközben elkaptak, visszatuszkoltak a szobába, hangos szitkozódások közepette. Délben úgy döntöttem, hogy haza akarok menni, szóltam ... persze jól kiröhögtek. Aztán 4-kor jött az ügyeletes doki, látta, hogy tényleg semmi bajom, saját felelősségemre elengedett bogyók és utasítások mellett.
Aznap tényleg nem volt gond, viszont másnap hajnali fél 4-től azt hittem megőrülök. Kiment a fájdalomcsillapítók hatása, a cucc sem tolta a fejem már, hányingerem volt, megbántam azt is, hogy megszülettem azzal együtt, hogy hazajöttem a kórházból. Dokit hívtam, eligazgatott, s azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal fekszem. Tegnap már egy órát sétáltunk, de alig vártam, hogy hazaérjünk, ma fél órára keltem csak fel. Krisz mindent megcsinál. Holnap kontroll és végre hozzuk vissza Dorkát is. Nekem ő lesz a legjobb gyógyszerem. Nem emelhetek, ülni nem tudok, vizelettartási gond is befigyel néha, minimálisan vérzek/véreztem, egyébként minden oké. Holnapra meglesz a daganat szövettani eredménye is s mivel nagynak számít megnyugtattak, hogy nem lesz gond, hiszen a nagy méretűek 98%-ban jóindulatúak.
Féltem, rohadtul féltem. Nem magam miatt, Dorka miatt ... és nem a műtéttől paráztam, hanem az altatástól, hogy nem kelek fel.Szerda éjjel összekészítettem Dorka minden iratát egy helyre, az összes pénzt mellé raktam, anyámnak írtam egy smst, hogy mit hol talál, ha gáz lenne és mondtam neki, hogy azt akarom, hogy Dorka mellettük legyen mindig.
Krisznek megállapítottam: "én azt biztos nem élem túl, ha meghalok és nem láthatom, nem ölelhetem magamhoz a gyereket" - hát nyilván nem ...
A történet elejéhez hozzátartozik szervesen, hogy a fent említett UH előtt kábé 4 héttel voltam egy homeós kúra után megnézetni a kis csomómat, amivel semmi gond nem volt és a méhnyakszűrést is elvégezték akkor, ami P1-es lett.
Szóval ennyi a hivatalos történet.
Holnap újra kórház ... kérek még egy nagy drukkot holnap délutánra tőletek!
Tényleg köszönöm mindenkinek!
