Összes oldalmegjelenítés

2015. június 22., hétfő

Apás szombat

Péntek este igyekeztem Dorkát korán lerakni aludni, természetesen nem ment. Hogy is mehetett volna, amikor percenként hagyta el a száját "anya én úgy izgulok és alig várom, hogy lássam apát" mondat". Emellett bennem is van egy drukk és nehezen alszom én is, ennek ellenére én 2 másodpercen belül elájultam.
Szombaton 4-kor keltünk - jóval óracsörgés előtt -. Összekészülődtünk, 6-kor indult a busz, majd a vonat, később a taxi és fél 9-re apa munkahelye előtt várakoztunk. 9-kor beszedték a papírokat, fél 10-kor beléptettek minket, majd 25 perces várakozás következett, amit én felettébb kurva rosszul viseltem. Alig vártam, hogy megöleljem, megcsókoljam, hiányzott nagyon. Dorka lefoglalta magát pár percre a játékokkal, majd hozzám hasonló türelmetlen várakozásba kezdett ő is. Jött a személyzet, akik kvázi felváltva szórakoztatták a gyereket. 
25 perc múlva megérkezett apa, akit végre megölelhettem, megcsókolhattam volna, de Dorkától nem tudtam. Agyon-vissza csókolta, ölelte, becézgette, szeretgette, simogatta, kezével-lábával kulcsolta, ahol érte. Majdnem elsírtam magam a látványtól, annyira szépek voltak így együtt. Gondoltam, akkor jövök én, mikor is egy szem gyermekünk levette apjáról a kezemet és - tűnés innen, enyém - nézéssel tudtomra adta, hogy örüljek, hogy itt lehetek, kvázi csak kísérő szerepét tölthetem be. 
Játszottak, táncoltak, beszélgettek, Krisz mesét olvasott. Dorka szomorúan elmondta apjának, hogy Rikárdó sajnos már nem akar a szerelme lenni és még sok más dologról beszámolt úgy, hogy egy asztalnál ültünk hárman, de én nem hallhattam, azok titkok voltak.
Persze nekünk is jutott egy kis puszi, lopott csók, simi és egyebek ... de igazából tartva a gyerek féltékenységétől csak óvatosan ment a tapogatás. Megyek egyedül jövő hónapban, majd akkor le tudjuk ellenőrizni egymás legfontosabb dolgainak működési mechanizmusát.
Ilyenkor ez csak róluk szól! Én a világ legboldogabb embere vagyok, hogy részese lehetek, hogy láthatom őket súgni-búgni, szeretni. Hihetetlen, hogy Krisznek csak "úgy" kell a gyerekre néznie és Dorka haptákba vágja magát, ugyanazért nekem 1-szer szólnom kell - legalább -.
Szóval jó volt, nagyon jó volt! Szavak nincsenek rá!
Visszafele a taxit hajtottuk, mint a lovat, félő volt, hogy lekéssük a vonatot, akkor 2 órát várhattunk volna. Mivel mindig Ferivel utazunk, a világ legdrágább taxisával, így nincs lehetetlen küldetés.
Este Dorka elmesélte, mit csinált az apjával, mintha ott sem lettem volna, 
Jó lenne, egy ugyanilyen helyzetet, a lakásunkban, a nappali közepén átélni.

2015. június 19., péntek

Képek

Tegnap az óvodavezetőtől kaptam egy CD-t, amiről ma reggel kimásoltam a minket érintő képeket. Millió-egy kép van az elmúlt évek ovis élményeiről. Nagyon szuper ötletnek tartom, olyan jó volt látni Dorkát ovis közösségben és tényleg igazán jó képek készültek róla. 
A kollázsokat én készítettem. 
Egyébként vége az ovinak, vakáció indul ... mi meg holnap apához! :D Alig várjuk!


2015. június 18., csütörtök

A halálról

Nem is tudom honnan kezdjem, mit írjak róla. Annyi minden jár a fejemben, azt sem tudom honnan indul a történet. Azt hiszem leírom úgy keszekuszán, ahogy gondolom.
Gessel szerint a halál fogalma 4 éves korban jelenik meg és lassan alakul ki a gyermekben és a mágikus gondolkodás lévén semmissé is tudják tenni a halált pillanatok alatt.
Napi kérés lett az életünkben, "anya, mindenki meghal egyszer?" "anya, mi mikor fogunk meghalni?", "én még nem akarok meghalni és azt sem akarom, hogy te vagy apa meghaljatok, én félek a haláltól" 
Ne kérdezzétek, nem tudom honnan ... 
Mit mondjak neki? Nem, nem halunk meg sosem, mindenki él és virul. 
Nem oké, hiszen tudja, hogy van temető, a sírokban testek vannak, a lelkek fent az égben szép zenére táncolnak. Erzsi dédi a világ legcsodálatosabb angyala már nem él, de fentről figyel minket és miközben sokszor fogja a fejét, vigyáz- és iszonyatosan büszke ránk. Tisztában van élő- és élettelen fogalmával. Egyre többször játszik halállal/elpusztulással - állatok betegségben elpusztulnak - kapcsolatos játékokat. Napi szinten foglalkoztatja a dolog és fél tőle.
Mit mondjak neki? Igen, mindenki meghal, ez az élet rendje, a jó Isten eldönti fent, kinek mikor jön el az ideje, hiába fél a haláltól, bekövetkezik és pont.
Nem oké! Ezzel beletennék egy olyan sebet, hogy amíg nem érti/tudja elfogadni/eljutni arra a szintre, hogy nem foglalkozik vele minden nap, rettegne tőle.
Valahol a kettő között kellene megtalálni az aranyközéputat, de sokszor nem megy, aminek a következő az oka:
Nem szeretném, ha csak rózsaszínben látná a világot, és lehet, hogy az életkori sajátosságok még megkövetelnék. Szeretnék talpraesett, két lábbal a Földön álló, jég hátán is megélő, jólelkű, barátságos, de saját magát megvédeni tudó embert nevelni, aki tisztában van a világ működésével, azon belül saját magával, az értékeivel és hiányosságaival. Na most ezt nem úgy kell érteni, hogy állok a feje fölött és baszogatom, hogy-hogy nem tud még komplex embert rajzolni arányaiban majdnem 4 évesen, mert én ezt hiányosságnak gondolom. Nyilván szeretném, ha asztronauta, űrkutató, ügyvéd, állatorvos, balerina és Nobel-díjas kézilabdázó lenne egyben, aki rajong az irodalomért és a reál tárgyakért ... de ha ő annyira nem jó képességű - ezért vagy ettől függetlenül - csak trágyát fog takarítani a lovak alól élete végéig, de abban megtalálja boldogságát vagy éppen egy lokálban táncol mert szereti csinálni én akkor is a világ legbüszkébb édesanyja leszek.
Vissza a kályhához: 
Sokat gondolkozom a válaszon, mert ma újra meg fogja kérdezni és olyan megoldáson töröm a fejem, amitől nem fut Dunának egyből és félelemérzetet nem kelt benne, de álomvilágban sem fogom ringatni. Azt tudja, hogy a mennyország jó, ott a jók vannak, de hogy kerülnek oda emberek és miért van test és lélek külön, az egyik lent Földben a másik fent az égben ... sokszor nem tudom mit lehetne rá válaszolni. A pokol felől még szerencsére nem érdeklődött.
Megkérdezte hétfőn, mi az a lélek? Először csak pilláztam ... mi az a lélek? 
Elmefilozófiából tanultuk. Mégsem állhatok neki Platón, Arisztotelész vagy Descartes dualista elméletét, test és lélek egymásra hatását magyarázni. 
Segített ő saját maga. Azt mondta, "hogy anya, neked a lelked mindig mosolyog, amikor ügyes vagyok és mindig melengetem a lelked és a szíved, amikor szépet mondok ugye?" 
Igen, valahogy így ... vagy inkább a szívem? Nem is tudom. Mindenesetre a test elpusztul, de a lélek él örökre. Én ezt gondolom
Na most ebből a sok-sok dologból kellene összehozni azt a választ, ami számára legmegfelelőbb. Nehéz!
Próbálom nyugtatni, amit valamiért nem tud be/elfogadni, hogy nem kell még ezen gondolkoznia. Azt nem mondhatom neki, hogy ne beszéljen róla, attól még jár az agya. 
A halál szerintem nem egy félelmetes dolog, de neki lehet az. Én sosem féltem tőle, ha magam vonatkozásában vizsgálom, viszont a szeretteimet nagyon féltem. 
Azzal sem lehet elterelni, hogy "csak az öregek halnak meg", ahogy ő mondja, mert babasírokat is láttunk a temetőben halottak napján. Azzal lehet terelni, hogy neki még nagyon sok van hátra remélhetőleg. Addig egészségesen, boldogan, tartalmasan kell élni, ha kell két végén égetni a gyertyát ... mert ugye egyszer mindenkié leég - na jó, ez most morbid volt -. 
A múltkor belementem vele egy beszélgetésbe vele ezzel kapcsolatban, akkor mondta a fenti vastaggal szedett mondatokat. Előjött a betegség-halál kapcsolata is. Megbeszéltük, hogy sajnos vannak olyanok, akik betegek és meghalnak, mert nem lehet meggyógyítani őket. Ezzel kapcsolatban egyből felhozta anyámat, akinek fáj a lába sokszor, az egyik keze majdnem béna és megijedt, hogy akkor most Rozi mama is meg fog halni? 
A győri nagyszülők idősek, akkor ők is ... gyakorlatilag mindenre/mindenkire rá lehet húzni a fogalmat. Nincsen tisztában az idő múlásával, ha ennyire előre tekintünk. Szerinte hirtelen meg lehet öregedni és meghalni, ezzel szemben azt tudja, hogy az öregedésnek folyamata van - csak hogy ez mennyire hosszú időt tesz ki, az a mumus. Azt is tudja, hogy ovi után iskola jön, utána egyetem, ha ő anyuka lesz, én nagymama, apa nagypapa. Ha ő nagymama lesz, akkor a babájának lesz kislánya stb ... Érdekes, hogy azt tökéletesen tudja, hogy csak 2-t kell aludni és megyünk apához. :D
Mindenhol azt írják, hogy beszélni kell róla és nem terelni. Félelmetes róla beszélni. Nem akarom megijeszteni, bár sokszor azt gondolom, hogy nem megijed, nem nem érti, hanem valóban foglalkoztatja a dolog és próbálja összerakni a kapott infókat. 
Ahogy jön a halál téma, úgy abba is marad többségében.
Apósomék körében nagyon sok haláleset történt most, nem volt ott Dorka, mikor erről beszélgettünk és szörnyülködött, hogy 67 éves és kihalnak mellőle a barátai. Ezzel kapcsolatban meséltem el neki, hogy 32 évesen évente többször találkozom halállal ismerőseimet illetően, fiatalon, buliból hazaérve, kádban fürdés közben vége az életének. Halálos kórral küzdenek többen a környezetemből ... szörnyű, hogy ennyire fiatalon ... és igen ... én is azt hittem, hogy csak az öregek halnak meg.

2015. június 17., szerda

Bejegyzés arról, hogy nem sikerült elkapnom a rókát ... csak erős gyomrúaknak

Többünknek ismerős a helyzet. 
Busz, utazás, Devecser-Győr táv, anya külső ülésen, gyerek ölében, kutya belső ülésen békésen alszik, óriás táska, nagy táska, kis táska, pici takaró.
Reggel szokásos tej ébredés után, Pápán Dorka ivott egy joghurtot - máskor komplett reggelit szokott enni -, majd elaludt az ölemben. Gyarmatnál felsírt, itt már gondoltam, hogy hányás lesz másodperceken belül ... hogy is fogalmazzak? Bejött? Az nem kifejezés ...
Sugárban. Belső ülést, ablakot, függönyt, padlót, kis táskába bele és le, nagy táskát csak le, Maját telibe, az én jobb oldalamat félig és a leges-legnagyobb tragédia, hogy a pici takarót tele.
Persze nyúltam én a zacskóért - ami mindig mellettem van, még sosem kellett - de késő volt, illetve a mennyiséget hasonlítva a zacskó méreteihez képest ... zacskó vesztett. Olyan erővel hányt Dorka, hogy a zacskó kiesett a kezemből. 
Két részletben ismétlődött ez meg, a másodiknál Maja megébredt és megérezve a helyzet súlyosságát, elrohant. Futott szegény a saját - Dorka által produkált - szaga elől az emberek lába között.
Dorkát gyorsan lenyugtattam, elmeséltem neki, hogy anya olyan volt gyerekkorában, hogy beült az autóba, 15 métert sem mentünk, már rókáztam. Elmúlt iskolás koromra. 
A pici takaróval egy adagot fel tudtam fogni, azt bevágtam abba a kis táskába, amibe amúgy is belehányt, bele tettem a ruhákat, amiket levettem Dorkáról - az a szerencse, hogy mindig 3 garnitúra cuccal jövünk vissza - és amikkel feltöröltem a padlót ... igen ... az összehányt ruhákkal, nem találtam hirtelen mást. Előre mentem a sofőrhöz, mondtam, hogy mi a helyzet, kérek vizet és törlőt. Az előbbiből volt 2 deci, utóbbiból 2 darab. Tök rendes és kedves volt, de a kínálaton azért kihűltem. A padlót leöntöttem, onnan már feltöröltem a nagyját, az ülés-függöny és társait szintén letakarítottam vízzel, elosztva a 2 decit gondosan. Mikor már mindenki rendben colt és kellőképpen hányásszag volt, eszembe jutott a kutya, aki keringett a járművön folyamatosan és nem volt hajlandó megállnia z ülésnél. Odajött, mikor szólítottam, de megérezve a szagot újra menekült. Megfogtam, letettem az ülésre, nem volt választása, velünk kellett utazni. Innen még 25 km volt hátra. Kevergett a gyomrom rosszul voltam én is, miközben azon gondolkoztam, hogy a tökömbe hánynak ügyesen, cseppmentesen zacskóba? Valaki tud erre technikát?
Nem akarom azt gondolni, bár egyre jobban benne van a lehetőség, hogy innentől kezdve az utazások ezzel fognak telni. Ha otthon taccsol a gyerek mindig tálba, tök ügyesen megy neki, nekem, kettőnknek.
Nem szeretnék állandóan buszt takarítani, hányásban utazni gyerekkel, kutyával, cuccokkal ... és akármennyire nem érdekel az utazóközönség ... mégiscsak szar lehetett nekik (is) ilyen szagban ücsörögni a poshadt meleg buszon.
Az már egyértelmű, ha hányás jön, előtte a felsírás is megérkezik, ezzel előrébb vagyok, de a többi nem ment, pedig kezem ügyében volt minden célszerszám.
Apósom kijött elénk autóval a Szentlélek templomhoz. Hazaérkezve lefürdettem a gyereket, elvittem az oviba, elmondtam, hogy nincs alvókája a gyereknek, viszont cserében a kocsi csomagtartója tele van a reggelivel. Nagyon aranyosak voltak, azt mondta Dorka gondoskodtak mindenről, cserébe cseresznyét vittünk be. Aztán kimostam Maját a ragacsból, aki iszonyatosan hálás volt, azért már kevésbé, hogy még oltásra is elvittem később. Kipakoltam az udvaron a táskákat, letörölgettem mindent, amit nem lehetett mosni, anyósom kimosta a cuccainkat, majd mikor minden lecsendesedett, le tudtam zuhanyozni én is ...


2015. június 16., kedd

Statisztika

2015.06.09 12:00 órától 2015.06.16 11:00 óráig 3.671,- megjelenítés történt a saját megjelenítéseket kizárva. 
170-en olvastátok el a Magamról, magamtól, magamnak 18 plusszos képek c. bejegyzésem!
Köszönöm!

Jaaaaaj, de jó volt...

... otthon lenni hétvégén!!!! Elmondani nem lehet!!!
Semmit sem csinálni, de abban nagyon elfáradni. Szülőkkel, testvérrel együtt lenni, hatalmasakat aludni, barátokkal találkozni és csak annyit mozogni, hogy lássa a környezetem, hogy élek.
Dorkát olyan jó látni falusi környezetben egy szál bugyiban, trikóban, ahol annyira durván maszatos és koszos nap végére, hogy sikálással sem jön le róla a kosz napokkal később sem. Játszik, tesz-vesz, beszélget, ügyintéz, fűrészporban hempereg szép szoknyában, olyanban, amit én itt ünneplősnek használnék, nem kinti játszósként. Macskák anyukája lesz 3 napra - a macskákat nem szeretem, de megsajnáltam őket a végére -, csak úgy beülnek Sanyi papával a piros zsigába és elmennek "bocinézőbe", ám mivel az úton lát Dorka egy fagyis táblát, a "bocinézőbe" már nem jutnak el és kap KÉT gombócot! Azt az örömet, csillogó szemet, boldogságot ... természetesen csak egy gombóc csúszott le, a másikat nagy kegyesen nekem adta.
Olyan jó medencében Dorkával játszani - így ennyi is volt a közös tevékenységünk szombat reggeltől hétfő hajnalig -, csak ellenni, "időhöz nem kötve lenni". Látni, hogy minden változik, mégis minden marad ugyanúgy. Komoly lelki törést okoz és túl kell lépni azon, ha az egyik mezőgazdasági gépnek megváltozik az addig megszokott színe ... vagy világvége lenne, ha a Stihl fűrész nem sárga alapszínű lenne ... és persze azon túllépni ... lehetetlen vállalkozás lenne. Veszprém-megyében nincs az a pszichológusi team, aki ezt felvállalná ... majd ebből fakadóan napokkal később, írás közben jelenleg is mosolyogni, helyben hangosan falu végéig érő zajjal, torkom szakadtából röhögni. 
Olyan jó volt rántott husit, húslevest, csörögefánkot enni rosszullétig és még egy kicsit azon túl, 20 fokos szobában dögleni - klíma nélkül, mert a parasztházak még jól megépítettek, miközben kint 32 fok tombol.
Csend van! Aki nem jár haza tipikus faluba - ahol utoljára boltba menni szombat délben tudsz - az nem tudja mi az a csönd és mit jelent!
Nem húzza le senki 2 másodpercenként a wc-t, nem kopognak, fúrnak, faragnak, üvöltöznek. Nem pattog az a rohadt labda a ház falának, amitől kong az egész társasház és persze az udvar. Nem üvölt senki sem reggel, Este csak a tücsökciripelést és a madárhangokat hallani ... igaz reggel 5-kor az a kibaszott kakas kukorékol óramű pontossággal pont annyi ideig, hogy már ne tudj mélyen visszaaludni, de ez legyen a legkevesebb! Jó levegő, gondtalanság, vasárnap kirakodó vásár, ahol annyira vicc összegekért lehet vásárolni, de így is el lehet tapsolni a pénzt.
Dorka kint játszhat egész nap. Igaz, hogy közel s távol, de vele kell lenni, mert a veszélyforrás megszámlálhatatlan: 2 méter magas farakással kezdődik a sor ... de mégis sokkal szabadabb, mert amíg ő az első udvarban homokozik, addig mi a hátsó udvarban tudunk beszélgetni, ha kell szemmel tartani. kvázi egyedül játszhat ... mégis felügyelet mellett és a "kirakod a gyereket és légy ami akarsz" mégis érvényesül.
Lehet ragozni, fokozni, a helyzet pihentető voltát fényezni, de képtelenség, mert azt, amit otthon kapunk, lehetetlenség leírni ...


2015. június 12., péntek

nyomjuk ...

Én: Jó napot kívánok, Liz vagyok!
Doktor néni: Üdvözlöm kedvesem, maga a vírusos arcüreg-gyulladásos hétfőről?
Én: Igen, hogy tetszik emlékezni!
Doktor néni: Magát szeretem, mert csak elvétve látom a kanyarban! Na, akkor nyomjon nekem egy pontot az arcán, amit megmutattam. Fáj még ugye?
Én: Nyomom ... háááát csak nagyon minimálisan érzékeny, de jobb fülemre már hallok, nincs lázam napok óta.
Doktor néni: Ha nem fenyegetem meg a kórházzal, akkor mit mondana, ha még egyszer feltenném a kérdést?
Én: ugyanezt mondanám azzal a kiegészítéssel, hogy gyenge vagyok nagyon, viszont a gyógyszerekből elteszek szűkösebb időkre, mert nagyon felvidítottak :D
Doktor néni: Na jó, akkor hétfőn kérek még egy randit, gyógyszert becsületesen beszedni és nyomunk egyet hétfőn újra, ha fáj még MI-NI-MÁ-LI-SAN is, akkor megnézik bent a kórházban, nem szabad ezzel játszani.
Én: Oké, nyomassuk! :D

2015. június 11., csütörtök

Magamról, magamtól magamnak 18 plusszos képek

Gondolkoztam rajta. Feltegyem? Ne tegyem? Felteszem.
Ez vagyok, vagyis ez az egyik oldalam. Megmaradni nőnek ebben a helyzetben, kvázi férfi nélkül vagyis férfi távollétében - sokszor nem egyszerű - anyaként.
Jól esett? Igen! Nagyon!
Szépnek látom magam bennük? Igen! Nagyon!













2015. június 10., szerda

Dorka száj a betegségem kapcsán

Hétvégén 39,2 lázzal "feküdtem" - sütöttem-főztem-takarítottam-vasaltam-gyereket neveltem, garázst kitakarítottam, az 5 személyes bőr ülőgarnitúrát felpakoltuk az utánfutóra, elvittük a telepre, ott lepakoltuk, családi kötelező mustrán vettünk részt, fagyizni vittem a gyereket, boltban voltunk, Krisz ügyét intéztem, Pannon-Vízzel volt némi nézeteltérésünk, azt rendeztem le és még sorolhatnám ... - otthon, miközben Dorka mondogatta, hogy "anya, te csak pihenj, majd én mindent megcsinálok!" - és valóban neki is állt mindennek. Vizet hozott nekem, pudingot vett a ki hűtőből és "megettem saját magamat!", megterítette az asztalt, mert hogy ő nagyon szeret napos lenni, "naaaaagy napos, nem kis napos ám!" 
Hétfőre már kellőképpen ramatyul éreztem magam ahhoz, hogy meglátogassam a háziorvost, aki kellőképpen meg tudott ijeszteni, így ugyan ráhatásra, de az antibiotikumot is úgy dobáltam, mint a kis angyal. Arcüreg gyulladást és valamilyen vírust sikerült összeszednem, aminek következtében totálisan megsüketültem. Holnap kell visszahívnom a dokit, aki mutatott arcon egy pontot, aminek nyomásra nem szabad, hogy érzékeny legyen holnapra. Ha nem változik a helyzet, beutal a kórházba, amit nagyon nem szeretnék! A siketség múlni fog, ma már egy fokkal jobb a hallásom, bár a teljes csendnél bármi jobb. Hihetetlen, hogy meg tudja nehezíteni az életet, ha nem hallom a hangokat. A biciklizést is abba kellett hagynom, mert nem volt biztonságos; oldalazva megyek, mert nem érzem a teljes egyensúlyomat, szájról olvasok és csak akkor értek mindent, ha velem szemben állnak és konkrétan nekem mondják. A telefonhasználat teljes hangerőn kihangosítással történik; van egy olyan funkcióm, ami kiírja a képernyőre, ki mit mond (pl. tegnap, amikor Krisszel telefonáltam, ezt használtam) és még így is visszakérdezek mindenre. Emellett nem volt hangom, fájt a torkom, éjszakákat nem aludtam, mert taknyom-nyálam egybefolyt, fulladtam. Szóval szarul voltam na.
Hétfőn Dorkát hoztam haza az oviból, toltam a biciklit majdnem 8 km-en keresztül, mert csak itt-ott tudtam/mertem felülni. 
Anyámmal 'beszélgettem' telefonon, aki - és Dorka állítása - szerint - is - üvöltöttem ... nem hallottam a saját hangerőm és igazából nagyon azt sem, amit anyám mondott, csak olvastam a képernyőt.
Azt érzékeltem, hogy mindenki megfordul utánam, és bámul ... mondtam anyámnak, hogy most vagy ilyen jól nézek ki, vagy komplett idiótának néznek.
Majd Dorka megszólalt "te anya, az, amit az előbb a mamának mondtál, na abból az utóbbi szerintem, de hidd el, én azért szeretlek téged, nem szégyellek, itt maradok melletted a biciklin!"
Miután hazaértünk, elért a vég. El kellett feküdnöm, beütöttek a bogyók.
Azt feleltem ma az orvosnak, mikor rákérdezett, hogy éreztem magam a gyógyszerek összhatásától, hogy életemben nem voltam ennyire segg készen semmitől sem, mint ettől az 5 félétől, amiből igazán az orrspray volt a legkeményebb, attól még hallucinálni is képes voltam.
Dorka nagyon édes volt, hozta az orvosos táskáját, az olló, a szike egyből 1,5 centi mélyen landolt a kezemben ezzel előrevetítve a gyors gyógyulás lehetőségét, "anya, ne hisztizz, a szuri nem fáj, de gyorsan gyógyít" - mondta, mikor felszisszentem a lyuggatás okán. Erre beletolta Zsuzsi babába is mélyen - gyakorlatilag az aljzatbetont karcolta az ülőgarnitúráról - a "szurit" és teljes komolysággal közölte, "látod, Zsuzsi baba sem hisztizik, pedig sokkal kisebb, mint te és nem is üvöltözik!"
Este következett a végszó.
Mondtam neki - valószínűleg - kellő hangerővel még mindig a süketségem okán: "Jó éjszakát, nagyon szeretlek, álmodj szépeket" - 
"Anya, én is szeretlek, meg apát is, meg Maját is, meg magamat is. De ha nem üvöltöznél, akkor lehet el tudnék aludni! Mit szólsz hozzá? Különben is, te mindig azt mondod, hogy csak a bolondok kiabálnak!"

Képek:


Ő Will, sógornőm párja. Neki köszönhetem, hogy Dorka elismerte végre az apja és köztem lévő házasságot.
Megengedi, hogy már apa felesége legyek, mert neki Will lesz a vőlegénye, amíg apa haza nem ér! Elég komoly harcot vívtunk ki kinek a menyasszonya ... és ő miért nem lehet apa felesége ... és akkor én miért ... szóval voltak gondok. Mindenesetre Will megoldott mindent. Igen, készítettem Dorkát. Kellett? Nem kellett? Bőrszín, más nyelv, más kultúra? Kellett készíteni. Nem szerettem volna kellemetlen helyzetben kerülni. Épp elég kellemetlen, hogy nagyváros révén többen bámulták, mint amennyien kellett volna akár diszkréten.
Annál jobban sült el az egész találkozás. Dorkában olyan be- és elfogadás volt a férfit -46 éves- illetően, olyan aranyosan elszégyellte magát, mikor Will bókolt neki. Felkéredzkedett az ölében, ahonnan olyan kilátás nyílt, mint eddig sehonnan. Iszonyatosan magas! Nagyon szimpatikus volt, hogy érdekelte mit beszélünk, csak nem értette, viszont a sógornőm fordított neki mindent, nagyon kedves volt tőle, hogy megtanult magyarul köszönni és még jó pár mondatot.
Arra ismét rácsodálkoztam, hogy két különböző nyelvet beszélő ember, akiből az egyik csak 3,5 éves mennyire tökéletesen megértik egymást.

2015. június 5., péntek

Bábolnai Nemzeti Ménesbirtok


Kedden reggel indultunk útnak Dorka kis barátnőjével, annak édesanyjával és öccsével a Bábolnai Nemzeti Ménesbirtokra. Ovis kirándulás keretei között töltöttük a keddi napot. Nem a közös busszal mentünk, hanem külön autóval, mivel egy 4 hónapos tüneményes, hihetetlen jó kis pasi is jött velünk - vagy inkább mi mentünk vele.

Odafele eltévedtünk, így nagy mosolygások közepette sok-sok embert ismertünk meg - persze azokat, akiknél a "melyik út megyen" Bábolnára kezdetű mondattal kezdtük. Mi nagyon jól éreztük magunkat, sokat beszélgettünk Szofi anyukájával, nagyon intelligens, értelmes, nyitott csajszi. Örültem, hogy ezt az oldalát is megismerhettem. Hihetetlen hogy koordinál két gyereket és milyen nyugalommal viseltetik irántuk. Ezt fogom a továbbiakban tanulni én is, sokkal több türelmet Dorka irányában. Totálisan különbözőek vagyunk, mégis jól kiegészítettük egymást egész nap. Náluk voltunk egyébként egy hete szombaton szülőismerkedős, gyerek együtt játszós programon, ami félelmeim ellenére szuper volt és abszolút nem kellett tartanom a felmerülő kérdésektől.
Többszöri kitérővel, de odaértünk az "oooovjektumba". Gondolom a többiek ennek annyira nem örültek, mert ránk kellett várni.
Először a Múzeum részét néztük meg, ami engem nagyon érdekelt volna, Dorkát annyira nem mozgatta meg ez a dolog ... volt egy idegenvezető, aki nem tudott lemenni gyerekszintre minimálisan sem. Biztosan nagy tudással és tapasztalattal rendelkezik és felnőtteket vagy nagyobbakat profi módon vezethet, de a kicsiket nem sikerült. 
A múzeumban csak úgy koppantak a fejek a vitrinbe, vicces volt hallani, mint a visszhang, úgy ment végig a termen.  
Jött a ménesudvar! Egy csoda! A parkosítása, az elrendezése, a 305 éves fa, ami valóban bizsergeti az embert, annyi energia van benne, ahogy beleláthattunk a mindennapi dolgokba: patkolásba, mosásba, istállótakarításba, hogy bánnak a lovakkal. Megnézhettünk egy hintókkal teli termet, ahol Dorka szerint volt egy hercegnős lovaskocsi - mint a mesében, valóban úgy nézett ki -. Voltak tanulók is, épp nyergelték a lovakat. Fantasztikus hely! Mi a hintós részt gyorsan kivégeztünk, utána sokat vártunk, mire mindenki végigért - de ugye ők meg ránk vártak az elején -.
Ebéd következett. Nagyon finom volt, bőséges, Dorka mindent megevett, megivott, majd játszottak a lányok.
Elmentünk fagyizni, majd a nap fénypontjához értünk, a lovaskocsizáshoz! 
Ez volt az a momentum, amivel a szülők simán bezsarolhatják a gyereket, így egész napra garantált volt a jó cselekedet, a helyes magatartás: "csak akkor megyünk lovas kocsikázni, ha megetted/megittad/jól viselkedsz/nem dumálsz vissza/pisilsz/kakilsz/észnél leszel".
Nagyon rendes volt az óvoda vezetője, lerendezte, hogy mi mehessünk első körben, hogy a 4 hónapos baba okán vissza tudjunk indulni időben. Dorkának elakadt a lélegzete. Mosolygott, vigyorgott, mindent alaposan megnézett és mélyen elraktározta magában. Imádta. Az arborétum hihetetlenül energikus és romantikus hely. Tóval, pagodával, állatokkal, sütödével, kavicsokkal kikövezett úttal. Gyönyörű! Még fotózni sem volt kedvem, annyi magával ragadott.
Az arborétum után egyből indultunk vissza a sokkal rövidebb és kevésbé bonyolult úton - az oda vezetőhöz képest - kicsit maradtunk még Szofiéknál, majd hazaindultunk.
Dorkát láttam a többiekkel együtt. Én azt látom, hogy a nagyobbak szeretik, terelgetik őket. 3-an Dorka, Szofi és Bogi nagyon együtt voltak. Dorka Szofin érvényesíti az akaratát, de ha Szofi bedurcázik, Dorka egyből simulékony lesz. Képesek voltak azon összeveszni, hogy melyikük ül fel a fehér - deres - lóra, amiről egyébként szó sem volt. Dorka meglökte Szofit, aki egyből elsírta magát, én persze egyből arra ösztönöztem a gyerekem, hogy kérjen bocsánatot, amit csak nagy sokára tett meg kb. 10 másodperc, mert mikor indultunk el attól a lótól - amire nem lehetett felülni, hiszen patkolták - már kézen fogva mentek. Dorka a lobbanékony, Szofi a nyugodt. 
A "nem, de igen, nem, de igen" harcnál Szofi előbb elsírja magát, erre Dorka mondja, hogy "akkor nem leszek a barátod" és csípőre rakja a kezét, miközben hátat fordítanak egymásnak, majd így állnak nem egészen 30 másodpercig és Dorka mondja, hogy "na jóóóóóvan, akkor leszek a barátod mégis. Megbocsáttasz?" Érdekes volt látni, hogy Dorka nem ment bele neccesebb helyzetekbe, megállt és végiggondolta. 3-an fogócskáztak az udvaron, megbeszéltük, hogy a sövényen túl tiltott terület van. Szofi és Bogi a sövényen túl futottak, Dorka megállt, gondolkozott és szólt nekik, hogy jöjjenek vissza. Nem tudom, ha nem vagyok ott átlépi-e a határt, most nem tette. 
Én sokkal bátrabb voltam gyerekként, vagy inkább vakmerőbb, ami ugye sokszor hülyeséggel is párosult. Dorka nem ilyen, sőt sokszor megtorpan egy-egy helyzetben, azt még nem tudom, hogy mérlegel vagy csak megijed ... ki fog derülni. Nem tudom hogyan viselkedik, amikor nem vagyok ott, mindenesetre az biztos, hogy Dorka nagyon zsivány.





2015. június 1., hétfő

Többszöri sírva röhögés után megosztom

Forrás: http://wmn.hu/2015/05/31/joapa-es-a-vilagvege/

JÓAPA” ÉS A VILÁGVÉGE

Pár napja egy ismerősöm megosztott egy sírva röhögős posztot a Facebookon. Azonnal eldöntöttem, hogy ezt nektek is megmutatom. Úgyhogy fölvettem a szerzővel a kapcsolatot, és ő örömmel járult hozzá, hogy a wmn.hu olvasóival is megosszam a szöveget. Van egy olyan érzésem, hogy Jóapával meg az ő Milánjával fogtok még találkozni itt nálunk… Kabai Sanyi vendégposztja.
Amikor Milán megszületett, úgy gondoltam, jóapának lenni könnyű, hiszen itt egy baba, fekszik hanyatt, semmire se jó, de én mégis szeretem. Néha ülve is tarkón fossa magát, és beleköpi a legszebb mosolyomba az anyatejet, ha úgy tartja kedve, de egyébként egy jámbor kis jószág, és viszonylag könnyű vele bánni. Ha tudod rögzíteni a szájában a cumit, és/vagy elég hangos a tévé, akkor gyakorlatilag megvagy délelőttre.
Úgy hittem, ez később sem fog változni, elég lesz, ha nem szúrok előtte intravénás drogokat, nem lopok kocsit, és a csúnya szavakat virágnevekkel helyettesítem. A mai napig se értem, miért az volt az első mondata: „Hogy az a tulipános, vadrózsakertes jó kurva anyád!” Ez a szóösszetétel egyébként a számomra nehezen tolerálható közlekedési helyzetekben használt káromkodás szoft verziója.
No, a „jóapasági” lendület ott tört meg először, amikor már majdnem jól ment.
Sajnos az összes igazi nevelési tapasztalatom a Csillagok Háborújából származott, így a kérdésre, hogy miért? Általában azt a választ kapta a gyerek, hogy „mert én vagyok az apád.”
Vagy amikor meg akart tanulni járni, átmentem Yodába és fennkölten mondtam neki: „Fiam, tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” Ez úgy félfaszán ment is egy darabig. De nem tette. Megbízhatóan sokáig nem járt.
Aztán egy csodálatos tavaszi napon, minden előjel nélkül elindult, ha jól emlékszem pont valami spenótfélét csináltam, és azokon a trükkökön agyaltam, amelyekkel majd a szájába csempészem ezt a rendkívül tápanyag-dús élelmiszert. Persze nem szereti, minden kanál után ki szokta jelenteni, hogy „ez kaka.” Én meg mélyen egyetértettem vele, a spenót tényleg szar, az enyém meg ráadásul úgy nézett ki, hogy egy indián barátom azt mondta rá, ők ezzel otthon a nyilakat szokták mérgezni …
Szóval éppen saját művemtől falkavart gyomorral közelítek felé, miközben ő meg két lábon járva jön szembe – úgy, mint aki vasárnap délután leugrik egy megszokott sétára. Apának persze szava elállt, „baszdmegeztnemfogjaelhinniazanyja!”, gondoltam. Mire az én kis csemetém gigalendülettel eldől, mint a krumplis zsák, nagyot koppan, mint az éji bogár, de nem hallgat, hanem valójában üvölt, és az egyik kis fogacskája sehol, egyszerűen eltűnik. A szájából pedig ömlik közben a vér. Azonnal belecsúsztam a hős férfiakra jellemző pánikrohamba. Kocsiba tettem, magamhoz vettem az összes készpénzt, és mentem vele a sürgősségire. Tutira lenyelte a fogát, vakbelet kap, megszállja a gonosz, kicsi még, és máris vége, Úristen!!!! Közben ő sír, nekem is folynak a könnyeim, a helyzet tarthatatlan.
Berontok zokogva a rendelőbe, taknyom-könnyem egyben, a gyerek már félig megnyugodott, muszáj belecsípnem, hogy sírjon, különben nem engednek előre minket, és akkor annyi az utolsó esélynek.
Jön az ápolónő. El is kapom, „Kérem, pénz nem számít, mentsék megy a gyereket, csináljanak röntgent, CT-t, hívják Dr House-t , Czeizel Endrét bárkit!” Könyörgök, hogy segítsenek. Miközben én bőgök, a gyerek megcsöcsözi kicsit a nénit és huncutul nevet rá (ezt otthon még megbeszéljük, kis szaros!).
Percek alatt bent vagyunk, Törpicsek felmarkol egy csomó receptet, és amíg az orvosnak ecsetelem, mekkora tragédia ért minket, cuppog rajta és majdnem elalszik. (Nekem kurvára úgy tűnik, hogy sokkban van, szegény mindjárt elájul a vérveszteségtől…) A doki a vész ellenére higgadt marad, nem érzi a történtek súlyát. Hentes az ilyen, nem orvos, ha nem lenne nálam a gyerek, megküzdenék vele, érzéketlen pöcs.
Megvizsgálja, össze-vissza hajtogatja a gyereket. Rak is egy szép kis fészket az én drágám, persze pelenka csak otthon van. Felhúzza az ínyét, kérdezi honnan esett ki a fog. Meg akarom mutatni, de nem találom a helyet, megszámolom megvan mind. Na most, vagy kurva gyorsan regenerálódik a fiam, vagy apa benézte és nem is esett ki…
Félig megszégyenülve, egy teljesen szaros, vigyorgó gyerekkel elhagyom az objektumot, amíg viszem, a fülemet birizgálja ahogy szokta. Nyálas puszikat nyom a nyakamra, gagyog is talán valamit. Egészséges, semmi baja.
Negatív eredménytől én még soha-soha nem voltam boldogabb…