Összes oldalmegjelenítés

2016. szeptember 23., péntek

Esti vers

Anya: - "Melyik mesét mondjam el fejből?" - kérdezem Dorkát villanyoltás és a tizenötödik elolvasott mese után.
Dorka: - "József Attila Altató-ját!"
Anya: - "Lehunyja kék szemét az ég ... " - hagyok egy kis szünetet; késztetve ezzel Dorkát, hogy folytassa ő. Ugyanezt teszem a következő versszaknál: "Lábára lehajtja fejét ..." - Dorka befejezi a strófát, majd egy szusszra az egész verset eldarálja, aztán így szól:
"Te nem érzed úgy, hogy nem tudod ezt a verset anya? Most már, hogy elmondtam az egészet és elaltattalak, mehetsz a saját szobádba aludni!"

2016. szeptember 22., csütörtök

Lovaglás, úszás, angol, avagy anyai önmegvalósítási bukása

Kedden Dorka lovagol, csütörtökön reggel úszik ovis kereteken belül - kötelező a nagycsoportosoknak, meg Dorkának, aminek személy szerint nagyon örültem -, vasárnap szintén úszás magánban ... és még e mellé akartam angolra járatni. Szerencsére nem jött össze. Nagyon magamba kellett nézni ahhoz, hogy belássam ez nem a gyerekről szól, hanem magamról. Arról, ami nekem nem lehetett ennyi idősen.
Próbálok megfelelni A több lábon álló, önálló-, kreatív gondolkodni tudó, sokrétű, terhelhető ember nevelésének. Amivel szemben áll az én "5 éves pici babám", akinek még csak és kizárólag játszani kellene. Én a szabad szellemű, mindent maga tapasztaljon meg a saját tempójában és az sem baj, ha második osztályos létére nem olvas folyékonyan című nevelésben és a tekintélymentes nevelési elvben nem hiszek - ez abszolút szubjektív jogom. 
Az sem tartom jónak, hogy rakjuk be a gyereket egy versenyistállóba 6 évesen és 25 évesen rongyként álljon ki belőle.
A mi időnkben ez nem volt kérdés. 
A baráti köröm többé-kevésbé tanult. Heti 3-szor délután edzésre járunk 7 éves korunktól kezdve ... és nem volt megterhelő. tanulók voltunk, többen főiskolát, egyetemet végeztünk. Sokszor elhajoltunk, még többször nagyon elhajoltunk, de mindig együtt és egymást hazakísérve, soha senkit el nem hagyva - na jó ... egyszer elhagyva, de megtaláltuk a hegy alatt a szőlőtükék között aludt -. Szétszéledtünk, de a mai napig összejárunk, ha hazamegyünk a falunkba. Normális családi értékekkel a hátunk mögött családot alapítottunk. Valahol innen válnak külön az életek, a nézetek, a nevelési elvek. 
Én azt vettem észre, ha városban vagy, főleg ha nagy városban élsz, be kell állnod abba a sorba, ahol muszáj több lábon állnod, sokoldalúnak lenned, mert különben elvesztél ... vagy nem tudod azt csinálni, olyan életszínvonalat fenntartani amit szeretnél. 
Mikor kell ezt megalapozni? Mikor kell beleállítanod a gyereked abba, hogy fokozatos terhelés mellett egy sokrétű embert kezd el faragni belőle.
Én azt gondoltam 5 évesen. Dorka nem így gondolta. 
Bemutató angol órán voltunk, ahol Dorka negyed órás foglalkozást követően nekiállt sírni, majd belebújt az ölembe és nem akart tovább részt venni a feladatokban. Engem sokkolt a helyzet, hiszen sosem csinált még ilyet. Olyat, hogy egyben bújni és sírni ... az én gyerekem??? Nem is tudtam hirtelen lekezelni a helyzetet. 
Kérdeztem mi a baj? Hogy tudok neki segíteni? Azt mondta az volt a baja, hogy nem értett semmit az egészből, megijedt. Tényleg csak angolul beszélt a - nekem nem szimpatikus - hölgy. De senki sem értette azt a 2-3 gyereket leszámítva, akik már tavaly is jártak. Mutogatott végig, egyértelmű volt mit mond ... nekem. 
Le kellett vonnom a konklúziót: ezt az egészet csak én akartam. Dorka mondta még óra után, amikor a beiratkozások zajlottak, hogy ő akar menni a következő alkalommal is, de nem engedtem. Nem csak amiatt, hogy nem akartam kidobni az ablakon egy csomó pénzt feleslegesen, hanem mert láttam, hogy ő még ehhez pici, és mert az, hogy menni akart, csak nekem szólt, nekem akart megfelelni. Én ezt nem akartam! Jövőre is bőven időben leszünk. Dorka most középső csoportos. Nagycsoportban újra megpróbálkozunk vele. 
(vasárnapi plusz fél órás úszás amiatt tartom feltétlenül szükségesnek, mert azt tapasztaltam, hogy ezekben az intézményi úszásoktatásokban nem tanulnak meg úszni a gyerekek, a vízbiztonságot megszerzik. Melinda, akihez járunk, kifejezetten az úszásra megy rá. Mivel mi az egész nyarat tó parton töltjük, muszáj az úszni tudás.)


ÚszóSTRESSZ

Nézzétek milyen szép vagyok az új úszóSTESSZEMben! :)



2016. szeptember 12., hétfő

Nyaralás harmadik felvonás

Az idén 3-szor voltunk 3 napot pihenni. Balatonboglár júniusban, júliusban Velencei tavon,  Agárdon, augusztusban Keszthelyen. Mindhárom más volt: első apartmanos, második lakókocsis, harmadik all inclusive. Mindenhol mást tapasztalt Dorka, mindenhol óriási élményeket szerzett, mindegyik más volt, mégis mindig ugyanazzal a forgatókönyvvel: első két nap szakadó eső, 15 fok, majd harmadik nap 31.
Keszthelyen fakutyázni is tudtunk volna kisebb túlzással, annyira hideg volt. 
Mi ennek ellenére nagyon-nagyon jól éreztük magunkat kettesben.
Dorkáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, annyira aranyos volt: nagyokat aludtunk,"ékterem"-ben ettünk, úsztunk a belső wellnesben, nagyokat sétáltunk azokban a fél órákban, amikor nem esett kivételesen az eső, kacsákat, hattyúkat etettünk automatából kapható csemegével hajókiránduláson vettünk részt. Dorka szerint a Balaton vize elringatta, az egy órából kb fél órát érzékelt. Korlátlanul fogyaszthattunk mindent! Dorka szerint csak én pihentem, ő kiszolgált teljes mértékben, ami igaz is volt, hiszen második este habos, forró fürdővizet kaptam,mert megérdemeltem. Ezen kívül tájékoztatta a pincéreket arról, hogy a "bótos Gabcsi dinnyéje sokkal finomabb, mint a tietek, tudjátok ki a Gabcsi, őt mindenki ismeri!" illetve hogy "Sanyi papa kolbásza sokkal finomabb!" minden pincérnek csak ő tetszik, mert mindig neki kacsintgattak.
Busszal mentünk, összességében 4 órát utaztunk oda, négyet vissza ... Dorka szuperül bírta! 
Krisz nagyon hiányzott!- látszott az embereken, amikor lementünk keresték mellőlünk a férfit. Ide kettesben is visszamegyünk Krisszel, remélhetőleg. 















2016. szeptember 2., péntek

Az első pasi bemutatása

Ha tegnap - szeptember egy és az ismerősök gyerekei iskolába mentek párhuzam kapcsán - elszorult a szívem, akkor ma reggel kitépték. Billentyűstől, kamrástól, pitvarostól ... mindenestől.
Ovi udvarán reggel Zsombi robotként közlekedett, majd miközben támasztom le a bicajom, odafut az apukájához és közli:
- "Apa, nézd, ez itt a Dorka. Szerelmes vagyok belé!" - apának kb. ugyanaz volt a reakciója, mint nekem. Höööö???!!!
Dorka azonnal kontrázott:
- "Anya, ő a Zsombi, tudod, ő az, akit holnapután szájon csókoltam!" - apa itt már mosolygott, én halkan megígértem Dorkának, hogy ha még egyszer ilyen céllal használja a nyelvét, kitépem azt.
A következő ezredmásodpercben leforgott előttem, hogy akkor most itt, az ovi udvarán, szikrázó napsütésben, csicsergő madarak mellett, egy teli, igen bűzös kukásbödön mellett megtörtént az első pasi bemutatása anyának ... apának meg az első csaj.
A hajam tépem ... én erre még nem vagyok felkészülve! 

Képtalálat a következőre: „help kép”

2016. szeptember 1., csütörtök

Szeptember 1.

Idén, a szeptember elsejei dátum kapcsán megelégedéssel töltött el a tudat, hogy újra megkezdődik az iskola. Teljesen abnormális, gyerekes érzés az, ha nem tudok örülni annak, amikor kitör a vakáció DE én ugyanúgy, mint az év többi napján kelek reggel 5-kor, munka és egyéb teendők után hulla fáradtan hazaesek a 32 fokba?! Igen. Azt hiszem ez a felnőttélet?! Vagyis annak kellene lennie. Valahogy nekem szeptember elsejével visszaáll a június tizennyolccal felborult lelki békém. Reggel minden kishangya elindul, közösen kelünk át a zebrán, ők gyalog a 30 kilós iskolatáskával, én Dorkával mögöttem a bicajomon. 
Nyilván, leszartam a lelki-béke felborulását 25 évvel ezelőtt, amikor nekem volt nyári szünetem, én vártam a június tizennyolcat és nem érdekelt az sem, hogy amíg én pisissarat keverek a földúton, addig a felnőttek dolgoznak, munka után hulla fáradtan érnek haza a 32 fokban.
Aztán ma reggel valami megváltozott.
Néztem reggel Facebookot és megállapítottam tőlem abszolút megszokott fanyarsággal, "nnnna ... ha már mindenki gyereke beült az iskolapadba, akkor végre neki is állhatok dolgozni"- reggel minden erről szólt, mindenki ezt posztolta és a harminckettedik ilyen fotó után már valóban azt gondoltam, hogy e nélkül a bejegyzések nélkül a nap sem kel fel MA reggel.
... néztem "a mindenki gyerekeit" és elszorult a szívem. Kapkodtam a fejem, hogy ennek is … meg annak is a gyereke ... te jó ég ... iskolás ... most fotózták anyja kezéből lelógó csöpp lábukat babafotózások alkalmával. Most ... 7 évvel ezelőtt.
Hogy a fenébe nőttek meg ennyire gyorsan??? Hogy lehet az, hogy a főiskolás csoport/évfolyamtársaim fia/lánya, a szomszéd csaj lánya, a boltos Kati néni unokája, a kedvenc fogyis tanító nénim lánya fehér ingben, fekete szoknyában/nadrágban évnyitón/iskolapadban vannak?! „Ez hogyan????”
Elszorul a szívem, mert 2 év és Dorka is fehér ingben, fekete szoknyában fog állni valamelyik iskola évnyitóján. Elképzelem magam, ahogy százas papírzsepivel mögötte kullogok, még tűsarkút sincs kedvem hordani miniszoknyával, sötét felhők gyülekeznek, vészjóslóan kopogtatják az iskola ablakát a szélfútta faágak és végérvényesen elköszönhetek az én pici babámtól. Mert ugye az iskolások már nem babák?!


Ui.: egy dologgal nyugtatom magam. Anyám a mai napig sokszor babámnak hív ... tudom, hogy kevés vigasz, na de mégis ...