Idén, a szeptember elsejei dátum kapcsán megelégedéssel
töltött el a tudat, hogy újra megkezdődik az iskola. Teljesen abnormális,
gyerekes érzés az, ha nem tudok örülni annak, amikor kitör a vakáció DE én
ugyanúgy, mint az év többi napján kelek reggel 5-kor, munka és egyéb teendők
után hulla fáradtan hazaesek a 32 fokba?! Igen. Azt hiszem ez a felnőttélet?! Vagyis annak kellene
lennie. Valahogy nekem szeptember elsejével visszaáll a június tizennyolccal
felborult lelki békém. Reggel minden kishangya elindul, közösen kelünk át a
zebrán, ők gyalog a 30 kilós iskolatáskával, én Dorkával mögöttem a
bicajomon.
Nyilván, leszartam a lelki-béke felborulását 25 évvel
ezelőtt, amikor nekem volt nyári szünetem, én vártam a június tizennyolcat és
nem érdekelt az sem, hogy amíg én pisissarat
keverek a földúton, addig a felnőttek dolgoznak, munka után hulla fáradtan
érnek haza a 32 fokban.
Aztán ma reggel valami megváltozott.
Néztem reggel Facebookot és megállapítottam tőlem abszolút
megszokott fanyarsággal, "nnnna ... ha már mindenki gyereke
beült az iskolapadba, akkor végre neki is állhatok dolgozni"- reggel
minden erről szólt, mindenki ezt posztolta és a harminckettedik ilyen fotó után
már valóban azt gondoltam, hogy e nélkül a bejegyzések nélkül a nap sem kel fel
MA reggel.
... néztem "a mindenki gyerekeit" és
elszorult a szívem. Kapkodtam a fejem, hogy ennek is … meg annak is a gyereke
... te jó ég ... iskolás ... most fotózták anyja kezéből lelógó csöpp lábukat babafotózások
alkalmával. Most ... 7 évvel ezelőtt.
Hogy a fenébe nőttek meg ennyire gyorsan??? Hogy lehet az,
hogy a főiskolás csoport/évfolyamtársaim fia/lánya, a szomszéd csaj lánya, a
boltos Kati néni unokája, a kedvenc fogyis tanító nénim lánya fehér ingben,
fekete szoknyában/nadrágban évnyitón/iskolapadban vannak?! „Ez
hogyan????”
Elszorul a szívem, mert 2 év és Dorka is fehér ingben, fekete
szoknyában fog állni valamelyik iskola évnyitóján. Elképzelem magam, ahogy százas
papírzsepivel mögötte kullogok, még tűsarkút sincs kedvem hordani
miniszoknyával, sötét felhők gyülekeznek, vészjóslóan kopogtatják az iskola
ablakát a szélfútta faágak és végérvényesen elköszönhetek az én pici babámtól.
Mert ugye az iskolások már nem babák?!
Ui.: egy dologgal nyugtatom magam. Anyám a mai napig sokszor
babámnak hív ... tudom, hogy kevés vigasz, na de mégis ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése