Kedden Dorka lovagol, csütörtökön reggel úszik ovis kereteken belül - kötelező a nagycsoportosoknak, meg Dorkának, aminek személy szerint nagyon örültem -, vasárnap szintén úszás magánban ... és még e mellé akartam angolra járatni. Szerencsére nem jött össze. Nagyon magamba kellett nézni ahhoz, hogy belássam ez nem a gyerekről szól, hanem magamról. Arról, ami nekem nem lehetett ennyi idősen.
Próbálok megfelelni A több lábon álló, önálló-, kreatív gondolkodni tudó, sokrétű, terhelhető ember nevelésének. Amivel szemben áll az én "5 éves pici babám", akinek még csak és kizárólag játszani kellene. Én a szabad szellemű, mindent maga tapasztaljon meg a saját tempójában és az sem baj, ha második osztályos létére nem olvas folyékonyan című nevelésben és a tekintélymentes nevelési elvben nem hiszek - ez abszolút szubjektív jogom.
Az sem tartom jónak, hogy rakjuk be a gyereket egy versenyistállóba 6 évesen és 25 évesen rongyként álljon ki belőle.
A mi időnkben ez nem volt kérdés.
A baráti köröm többé-kevésbé tanult. Heti 3-szor délután edzésre járunk 7 éves korunktól kezdve ... és nem volt megterhelő. Jó tanulók voltunk, többen főiskolát, egyetemet végeztünk. Sokszor elhajoltunk, még többször nagyon elhajoltunk, de mindig együtt és egymást hazakísérve, soha senkit el nem hagyva - na jó ... egyszer elhagyva, de megtaláltuk a hegy alatt a szőlőtükék között aludt -. Szétszéledtünk, de a mai napig összejárunk, ha hazamegyünk a falunkba. Normális családi értékekkel a hátunk mögött családot alapítottunk. Valahol innen válnak külön az életek, a nézetek, a nevelési elvek.
Én azt vettem észre, ha városban vagy, főleg ha nagy városban élsz, be kell állnod abba a sorba, ahol muszáj több lábon állnod, sokoldalúnak lenned, mert különben elvesztél ... vagy nem tudod azt csinálni, olyan életszínvonalat fenntartani amit szeretnél.
Mikor kell ezt megalapozni? Mikor kell beleállítanod a gyereked abba, hogy fokozatos terhelés mellett egy sokrétű embert kezd el faragni belőle.
Én azt gondoltam 5 évesen. Dorka nem így gondolta.
Bemutató angol órán voltunk, ahol Dorka negyed órás foglalkozást követően nekiállt sírni, majd belebújt az ölembe és nem akart tovább részt venni a feladatokban. Engem sokkolt a helyzet, hiszen sosem csinált még ilyet. Olyat, hogy egyben bújni és sírni ... az én gyerekem??? Nem is tudtam hirtelen lekezelni a helyzetet.
Kérdeztem mi a baj? Hogy tudok neki segíteni? Azt mondta az volt a baja, hogy nem értett semmit az egészből, megijedt. Tényleg csak angolul beszélt a - nekem nem szimpatikus - hölgy. De senki sem értette azt a 2-3 gyereket leszámítva, akik már tavaly is jártak. Mutogatott végig, egyértelmű volt mit mond ... nekem.
Le kellett vonnom a konklúziót: ezt az egészet csak én akartam. Dorka mondta még óra után, amikor a beiratkozások zajlottak, hogy ő akar menni a következő alkalommal is, de nem engedtem. Nem csak amiatt, hogy nem akartam kidobni az ablakon egy csomó pénzt feleslegesen, hanem mert láttam, hogy ő még ehhez pici, és mert az, hogy menni akart, csak nekem szólt, nekem akart megfelelni. Én ezt nem akartam! Jövőre is bőven időben leszünk. Dorka most középső csoportos. Nagycsoportban újra megpróbálkozunk vele.
(vasárnapi plusz fél órás úszás amiatt tartom feltétlenül szükségesnek, mert azt tapasztaltam, hogy ezekben az intézményi úszásoktatásokban nem tanulnak meg úszni a gyerekek, a vízbiztonságot megszerzik. Melinda, akihez járunk, kifejezetten az úszásra megy rá. Mivel mi az egész nyarat tó parton töltjük, muszáj az úszni tudás.)
Nos igen, és hogy ezen mennyit töröm mostanában a fejem. Több mindenre van lehetőség ÁDám ovijában is, ovis kereteken és időn belül. Én is szerettem volna nyelvet, de már beírattam okosító tornára, mesekuckóra, és az ovónők javaslatára sakkra, mert nagyon érdekli Ádámot. Mindegyik játék, és szórakozás. És akkor ugye ott a nyelv, mert a mai világban milyen fontos. Mégsem merem, mert félek leterhelem. Ezért gondolkozom sokat a kéttannyelvűn is, vajon mi a jó. Alapot adni a gyereknek, vagy hagyni hogy gyerek legyen amíg lehet. Olyan világot élünk, ahol az ember úgy érzi, hogy ez kell. De vajon ez a jó? Szóval értelek!!!
VálaszTörlésAz nagyon jó, ha ovis kereten belül van rá lehetőségetek. Mert az azon kívül töltött időt együtt tudjátok tölteni, illetve nem kell 3 helyre futnod vele ovi után.
TörlésHa megengedsz nekem annyi hozzászólást, aki tanítottam kicsi gyerekeket is angolra, szülői nyomásra, kérésre, és azt gondolom, hogy ennek semmi értelme (amúgy a szülőknek is mondtam, de nem hallgattak rám).
VálaszTörlésKorábban azért kezdtek esetleg korán ismerkedni a nyelvvel, hogy ne legyen nekik idegen az, hogy vannak más nyelvek, de manapság a 21. században, amikor elérhetők az idegen nyelvű tévék, könnyű utazni, ennek így nincs értelme. Viszont amit 5-6 évesen megtanul esetleg, azt 9 évesen 1 hét alatt, tudatos szinten képes elsajátítani, és majd le is tudja írni és el tudja olvasni. ÉN is, és az öcsém is 9 évesen kezdtünk nyelvet tanulni, 3. osztályban, és 17-18 éves korunkra felsőfokon beszéltünk. Az óvodás kornak nem az a feladata, hogy terheljük. Hanem, hogy azokat a területeket fejlesszük, ahol esetleg hiányosságai, lemaradásai vannak, sokat jásszon, legyen levegőn, érjen, nőjön.
Hidd el, terhelés maga az iskola is, az, hogy baromi sok tananyagot, nagyon kevés idő alatt kell elsajátítani. Egy elsősnek 26 órája van egy héten! Ez normális? Közel sem. Játsszon, ússzon, ha van kedve hozzá.
Ezt is tapasztaltam, hogy azok a szülők erőltetik a gyerekre a korai nyelvtanulást, akik maguk nem beszélnek jól nyelveket, és azt hiszik, hogy a gyerek végzetesen lemarad, ha nem kezd el már ovis korban angolozni. Az ovis angolnak akkor van értelme, ha az minden napos, anyanyelvi tanár tanítja, és utána abban a nyelvi környezetben él. Heti egy foglalkozásnak semmi, de semmi értelme, mondom 9 évesen 1 hét alatt megtanulja. De lehet, hogy 3 nap.
Minden szavaddal egyet értek! Az viszont megdöbbentett, hogy amennyire nem érezte jól magát Dorka ott, két héttel később mondatokra emlékszik és adja vissza :)
Törlés