... ezeket tanulom most. Na nem azért, mert annyira baromi sok szabadidőm van vagy mert beléptem egy szektába vagy hova a faszba. Szó sincs ilyenről. Kaptam egy levelet egy "nevét nem vállaló embertől", akit tudok, hogy ki és mióta elment Krisz többször bepróbálkozott. Ő a harmadik az elmúlt évek alatt, akinek nagyon aranyos-kedves-bájos szimpatikus vagyok, aki megérti az összes gondom - nem mintha tudná a problémáimat - akinek nagyon édes a gyerekem is addig, amíg el nem utasítom. :)
Ennyira jó nő vagyok ... nem tehetek róla :)))) ... na meg túlinteligens és nem nagyképű.
Lelki fejlődés folyamata, ha nagyon nagy arc akarok lenni, ha meg magamba nézek nagyon őszintén, akkor időhiány okán vagy azért, mert marhára nem érdekel már a hússzor lerágott csont huszonegyedik ízlelgetése ... és a kettő megállapítás egyben az igaz.
Olvastam az elmúlt hónapokban több vitát betegségekről, melegekről, trendről, munkáról, a 3 éves óvodakötelességről, amiről nyilván nekem is van véleményem, de tök fölöslegesen nem szállok bele vagy ha már beleszállok akkor teszem, amikor nagyon böki a csőröm a dolog és igyekszem mindig úgy véleményt formálni, hogy a másikat ne bántsam meg vele, vagy ne álljak neki meggyőzni a másikat a saját elképzelésemről még akkor sem, ha szerintem baromira igazam van. Én megtanultam a saját életemből: az a célravezető, ha végiggondolok 2 utat. Az egyik, ha ezt teszem, akkor ez fog történni, a másik, ha azt teszem, az fog történni.
Mások vagyunk, pont ez a szép.
Van egy jó barátom, akivel vérre menő harcot vívtunk a kurva anyázásig - még jó, hogy igyekszem nem megsérteni a másikat - az óvodakérdésről. Aztán mivel az érvek nem találtak ellenérvre, hozzáteszem úgy vitatkoztam, hogy a másik félnek a habokban sincs még a gyerek, pasi felvázoltam a szokásos 2 utat.
Aztán megölelt és azt mondta: "Ezért szeretlek! Vélemény formálsz sokszor paraszt módon, de őszinte vagy és tudom, hogy soha nem bántanál, mindig csak jót akarsz a legjobb ember vagy!" - és tudjátok, hogy amikor ezt a mondatot egy héten belül háromszor megkapom ... na az tölt el jó értéssel, főleg akkor, amikor tudom, hogy nem a tövig benyalás vezérli a szavakat, az érzelmeket.
Az élet hozhat csavarokat, sőt én azt tapasztalom, hogy mindig jön a nem várt esemény és mindig olyankor, amikor kurvára nem kellene és mindent keresztbe húz. Olyankor jön a C-terv, ami nálam mindig van.
Mi Krisszel a vitáink után képesek voltunk öriharit játszani. Anyámék sokszor elképedve néztek minket, hogy akár egy kaja megsózása okán ölni tudtunk volna.
Ma már tudom, hogy az elfogadás nem az azonosulást jelenti. Hiszen el lehet fogadni a másikat úgy is, hogy azt fogadod csak el belőle, hogy az az ő véleménye, nem kell magadévá tenni. Hiszen ha nem tudsz vele azonosulni, akkor magadra sem tudod erőszakolni. Ilyenkor szoktam a a dolgot rövidre zárni annyival, hogy "ebben nem értünk egyet, hagyjuk a picsába!" - régebben ezen mondat után még 2 napot pörögtem, hogyan kellett volna meggyőznöm az illetőt vagy miért nem az a véleménye.
Aztán rájöttem, hogy semmi értelme. Jobb nem lesz, a vélemény se fog egyezni, én szarul érzem magam, esetleg megbántottam és azért érzem rosszul magam.
Megtanultam a "picsába" után pontot tenni és nem volt ott a "de".
Régebben tudtam üvölteni - azért most is - tudtam nagyon szenvedélyes lenni és elragadtatni magam. Voltam ostoba is, amikor a düh vezérelt, mondtam butaságokat is, belementem annyira végeláthatatlan vitákba, amiknek a vége már csak dobálózás volt. Adtam sokszor kéretlen tanácsot is.
Aztán egyszer szembesültem ... nem én üvöltöttem, nem én voltam szenvedélyes, nem én ragadtattam el magam, nem én voltam ostoba és nem én voltam dühös és nem én dobálóztam. Ám olyan szituba történt, amikor én is ott voltam ... nagyon cinknek tartottam ... majd magamat is ... Tanultam belőle.
Most is formálok véleményt, abszolút nem rejtem véka alá. Tudok gyökér lenni illetve bárki szintjére le tudok ereszkedni ... ami nagy hátrányom: az arcomról minden leolvasható. :)
nagyon böszmén tudok káromkodni - talán ezt soha nem mossák már le rólam, nem vagyok rá büszke, sőt ... -.
A fent említett jó barátom - pasiból valóban a legjobb - az egyedüli, aki képes nagyon feldühíteni és nagyon megszeretgetni. Vele abszolút végletek embere vagyok. A legokosabb és legintelligensebb ember, akit csak ismerek. Sok mindenről ellentétes a véleményünk, de nagyon sokat csiszolódtunk mindketten.
Az ismeretségünk cirka 6 év alatt fejlődött barátsággá úgy, hogy az elején fel tudtam volna rúgni, annyira unszimpatikus, nagyképű, pénzes, kigyúrt köcsög volt. Neki ugyanez volt a véleménye rólam a kigyúrton és a köcsögön kívül.
Az embereket nem szeretem ... a sok embert meg pláne nem. Nagyon kevés csalódás ért emberek kapcsán - talán 2 - egyrészt mert nagyon kevés embert engedek magamhoz közel - egy kezemen meg tudom számolni - nagyon kevesen vannak, akik valóban ismernek. Viszont a családomért és a barátaimért tűzbe megyek. A "nem csalódás" másik oka az, hogy kiismerem az embereket nagyon gyorsan. Nálam mindenki egyszer hazudik lehet az akárki, kitakarítom az életemből.
Már külön tudom választani az embereket, mint ahogy a véleményeket is ...
Sok embertől sok mindent meghallok. Direkt használtam ezt a szót - meghallok -. Az már nagyon kevés, akit meghallgatok, az még kevesebb, akinek a véleményére adok, a többséget meg elengedem. Sokszor tanácsoltam frissen szült ismerőseimnek: "egyik füleden be, a másikon ki, ami számodra hasznos, megfogadod, ami nem, szelektálod; aztán majd te eldöntöd!"
Elengedni úgy, hogy a lelked ne háborogjon és ne agyalj azon, ahogy tuti jót csináltam-e?
Hiszen az élet úgyis igazol ... vagy nem. több lehetőség nincs. Ha nem igazol, akkor is tanulsz belőle, mert ha faszságot csinálsz és felvállalod, akkor vagy a legőszintébb elsősorban magaddal szemben.
Általában össze szoktam ollózni a dolgokat és eljutottam odáig, hogy én már senkinek sem akarok megfelelni és senkinek nem akarok magyarázkodni.
Sokszor nem mentem bele vitába, nem azért, mert nem lett volna véleményem, hanem mert szimplán pont leszartam a másik véleményét ... főleg olyanét, akivel akkor találkoztam először.
Ehhez kell egy olyan család, amilyen nekem van; egy olyan anya, aki tényleg feltétel nélkül elfogad és nem kérdőjelez meg semmit, mindent úgy csinál, ahogy mondok neki akár Dorkával, akár a lakással, akármiről legyen szó. Na ő sokszor szembesít, de mindig építő jelleggel és soha nem kezdett még úgy mondatot, hogy "ugye megmondtam ..."
Rohadt nagy az igazságérzetem ... de feleslegesen már nem szólok be - csak nagyon-nagyon ritkán -.
Mindezt azért, mert a saját lelki nyugalmam és az önazonosságom a fontos.
Mert van egy gyerekem, aki miatt kell a higgadtság - régebben bármit lehetett rám mondani, ezt az egyet nem -.
Van egy férjem, aki miatt kell a vidámság, hogy mellette állok tűzön-vízen, hogy segítek neki, hogy tudja itthon minden rendben van és ő nyugodtan tudja csinálni a dolgát.
Van egy életünk, ami fenekestül felfordult; van egy életünk, ami sokszor akkora terhet rak rám, hogy azt hiszem megrogyok alatta, de mindig jön valami, ami kiemel alóla.
Van egy családom, aki mellettem és a gyerek mellett áll.
Amíg van erőm és szívem másoknak segíteni és van akik mellettem állnak addig nincs baj.
Régen egyedül is szembe mentem volna a világgal – sok minden mellett most is - de tapasztaltabb lettem és olyan helyzetekbe kerültem bele, hogy mérlegelni tudok többségében, amiben nem, abban úgyis a szívem visz előre.
Tudok hirtelen is lenni, tudok teli torokból kiabálni és gyorsan kiakadni.
Tudok Dorkára 1 másodperc alatt haragudni és gondolatban 3-szor agyonverni, majd legalább ennyi idő alatt elszégyelli magam és visszavenni.
Tudok Dorkától bocsánatot kérni tiszta szívből ... ez mástól nem megy, mármint maga az elnézéskérés. Viszont tudok tiszta szívből sajnálni úgy is, hogy közben kétszer seggbe rúgom az illetőt segítő szándékkal.
Azt nem szeretem, amikor valakinek gondja van és a másik úgy akar segíteni a bajba jutottnak, hogy az még jobban elsüllyeszti az önsajnálatban, mert tolják alá a lovat. Persze van olyan, aki a sajnálattól kap szárnyakat, de szerintem az az általános, hogy meg kell rázni magunkat és továbbmenni.
Semmit sem kaptam az élettől ingyen.
Régebben irigykedtem azokra az emberekre, akiknek minden happy volt, pénz, csilli-villi és rájöttem, hogy - tisztelet a kivételnek - rohadalom van belül.
Már tudom, hogy van könnyem, ami emberré tett.
Szintén a fenti jó barátom kérdezte egyszer, hogy miért kell mindig keménynek mutatni magam? Nem mutatom magam annak, hanem az vagyok. Tudok imádni és a végletekig elmenni pár emberért.
Régebben nem sírtam - nem emlékszem rá - pedig lett volna miért. Az elmúlt 3 hónapban volt rá példa.
A gyengeség jele ... gondoltam régen ... a megkönnyebbülésé mondom most, mégsem sírtam még soha Dorka előtt.
Sokszor mondják, hogy helyzeteket irigylésre méltó nyugalommal kezelek, hogy nem parázom és jól csinálok mindent.
Ezeken nagyot szoktam mosolyogni.
Dorkával kapcsolatos dolgokban valóban ösztönösen cselekszem.
Emellett nekem nagyon jó segítségeim vannak: anyám. Ő No 1-es ez nem is kétséges, abszolút feltétel nélküli bizalommal; aki megcsinál mindent ... tényleg mindent. Aki képes a zoknimat és a bugyimat is kivasalni, ha nálunk van. Akit itt Győrben, pedig elég messze lakik ismernek a boltosok és csütörtökönként, ha én megyek Dorkáért a bölcsibe, rám néznek hülyén, hogy oké, de hol van "Józsi mama"? - aki egyébként mindig visz gyümölcsöt, ropogtatnivalót és minden egyebet a bölcsibe a gyerekeknek. Ilyenkor mindig visszakérdezek, hogy de azért nekem is kiadják a gyerekemet ugye?
A családom, akikre nyugodt szívvel akármennyi időre rá merem bízni Dorkát - apám, húgom -. Anyósomék is nyilván segítenek, ők máshogy. Van Kati, akiben szintén megbízom.
Szerencsésnek tartom azt is, hogy Krisz még itthon volt, addig Dorkával kapcsolatos lényeges kérdéseket megoldottuk.
Anyagi biztonságban tudom ... legalábbis egy darabig biztos.
Kialakítottuk elég korán azt, hogy lehordtuk anyámékhoz, ahonnan már vissza sem akar jönni, így a felelősségmentes nyugis hétvégék megoldódtak eddig kettesben Krisszel, most egyedül igyekszem több kevesebb sikerrel jól érezni magam. Az egyedül nagyon erős kifejezés, hiszen mindig vannak körülöttem, de este egyedül fekszem le aludni és ehhez kell a lelkierő. Olyan jó néha felelősségmentesen ellenni egy napot. Nyilván az anya szerepéből már sosem bújok ki, de néha ki lehet kacsintgatni belőle.
Kell az, hogy Dorka város- és falu kompatibilis legyen, hogy ne legyen nyámnyila sarokbahúzódó, begubódzó "nagykislány". Nekem nagy szerencsém van, hogy a nagy várostól messze van egy kicsi falu, ahol Dorka egy teljesen más értékrendet tapasztal meg, ahova haza tudunk menni töltődni, ahova energiáért megyünk, ahol ki van nyalva a seggünk, ahol Dorka önállósodik minden alkalommal, ahol mindemellett dolgozik - állatot etet, tüzel stb ... - mert látnia kell, hogy így megy. Ahol a kétkezi munkának van értéke, ahol állatokkal és földekkel foglalkoznak, ahova ez a városi 5 óra utáni seggvakarós, panelban háztartást ellátó bepunnyadós helyzet ismeretlen és elfogadhatatlan.
Ahol megehette a tyúkszart egy kis őzszarral spékelve és nem mentünk kanálisnak -Torna pataknak -.
Ha "leorrolja és leszájalja" a kádat egyszerre nem dőlök kardomba.
Ha már nagyon-nagyon sír, akkor szoktam gyorsabban szedni a lábaimat, mert akkor valóban baj van és nagyon fájhat neki.
Ha a helyzet úgy hozza, rácsapok a kezére, sírni is hagyom, ha úgy van, sőt egyszer előfordult az utcán, hogy a Földre vetette magát hisztiből. Leültem, elszívtam egy cigit és megvártam, amíg végez hulla nyugalommal.
A pánik és a parázás nagyon messze áll tőlem, mint ahogy a félelem is. Sosem agyaltam azon, ha fáj a fejem, akkor kurva élet agytumorom van. Sosem féltem semmitől. Egy új helyzetnek tekintettem mindent, amit igyekeztem a lehető legjobb módon megoldani. a neten való tünet-keresgéléstől és javasolt gyógymódoktól meg egyenesen herótom van
Egyébként most hazudtam, mert egy ideig féltem attól, hogy milyen világba születik bele Dorka, hogyan tudok, tudunk neki értéket képviselni, hogyan védem meg.
Aztán rájöttem, hogy van a ma, a holnap és csütörtökön a hétgége tervezése. Előrébb, ha beledöglök se látok jövőt meg nem tudok jósolni vagy csak nagyon ritka esetben és annyi tőlem független esemény van, amit nem tudok irányítani.
Amíg Krisz itthon volt, sosem jutott eszembe, hogy mi lesz, ha beteg leszek vagy rosszul leszek vagy akármi ... amikor elment, egyszer felmerült bennem, hogy basszus még beteg sem lehetek a gyerek miatt ... milyen kibaszás? Aztán többször nem agyaltam ilyeneken, mert értelmetlen.
Imádom a gyerekem, de sokszor türelmetlen vagyok vele ... és most már a pofámba is vágja kőkeményen.
Igyekszem elfogadni úgy, ahogy van, feltétel nélkül szeretni, elfogadni, hogy kegyetlen gyorsasággal megy az idő.
Elfogadni másokat úgy, ahogy vannak. Azt nagyon nagy ostobaságnak tartom, amikor valaki elfogadónak/empatikusnak tartja magát úgy, hogy a melegeket elítélve, egy betegséggel vagy beteg emberrel együttélést akarja párhuzamba hozni. Annyira messze van egyik a másiktól - de nyilván ez az én véleményem csak.
Így a végére rájöttem: én mégiscsak igyekszem megfelelni valakinek, méghozzá Dorkának.
Elfogadni, túllépni és elengedni:
A végére egy klisé és egy személyes üzenet tőlem neked:
"Fel lehet venni a cipőmet és végigjárni az utam ..."
Egy dolog biztos barátom:
Én ebben a helyzetben is nagyon jól érzem magam, amíg te azon pörögsz, hogy mennyire gyökér vagy, hogy ez a csaj sem jött össze. Ami neked probléma, az a te problémád és nem az enyém ... és pont.
