Kedden Dorka lovagol, csütörtökön reggel úszik ovis kereteken belül - kötelező a nagycsoportosoknak, meg Dorkának, aminek személy szerint nagyon örültem -, vasárnap szintén úszás magánban ... és még e mellé akartam angolra járatni. Szerencsére nem jött össze. Nagyon magamba kellett nézni ahhoz, hogy belássam ez nem a gyerekről szól, hanem magamról. Arról, ami nekem nem lehetett ennyi idősen.
Próbálok megfelelni A több lábon álló, önálló-, kreatív gondolkodni tudó, sokrétű, terhelhető ember nevelésének. Amivel szemben áll az én "5 éves pici babám", akinek még csak és kizárólag játszani kellene. Én a szabad szellemű, mindent maga tapasztaljon meg a saját tempójában és az sem baj, ha második osztályos létére nem olvas folyékonyan című nevelésben és a tekintélymentes nevelési elvben nem hiszek - ez abszolút szubjektív jogom.
Az sem tartom jónak, hogy rakjuk be a gyereket egy versenyistállóba 6 évesen és 25 évesen rongyként álljon ki belőle.
A mi időnkben ez nem volt kérdés.
A baráti köröm többé-kevésbé tanult. Heti 3-szor délután edzésre járunk 7 éves korunktól kezdve ... és nem volt megterhelő. Jó tanulók voltunk, többen főiskolát, egyetemet végeztünk. Sokszor elhajoltunk, még többször nagyon elhajoltunk, de mindig együtt és egymást hazakísérve, soha senkit el nem hagyva - na jó ... egyszer elhagyva, de megtaláltuk a hegy alatt a szőlőtükék között aludt -. Szétszéledtünk, de a mai napig összejárunk, ha hazamegyünk a falunkba. Normális családi értékekkel a hátunk mögött családot alapítottunk. Valahol innen válnak külön az életek, a nézetek, a nevelési elvek.
Én azt vettem észre, ha városban vagy, főleg ha nagy városban élsz, be kell állnod abba a sorba, ahol muszáj több lábon állnod, sokoldalúnak lenned, mert különben elvesztél ... vagy nem tudod azt csinálni, olyan életszínvonalat fenntartani amit szeretnél.
Mikor kell ezt megalapozni? Mikor kell beleállítanod a gyereked abba, hogy fokozatos terhelés mellett egy sokrétű embert kezd el faragni belőle.
Én azt gondoltam 5 évesen. Dorka nem így gondolta.
Bemutató angol órán voltunk, ahol Dorka negyed órás foglalkozást követően nekiállt sírni, majd belebújt az ölembe és nem akart tovább részt venni a feladatokban. Engem sokkolt a helyzet, hiszen sosem csinált még ilyet. Olyat, hogy egyben bújni és sírni ... az én gyerekem??? Nem is tudtam hirtelen lekezelni a helyzetet.
Kérdeztem mi a baj? Hogy tudok neki segíteni? Azt mondta az volt a baja, hogy nem értett semmit az egészből, megijedt. Tényleg csak angolul beszélt a - nekem nem szimpatikus - hölgy. De senki sem értette azt a 2-3 gyereket leszámítva, akik már tavaly is jártak. Mutogatott végig, egyértelmű volt mit mond ... nekem.
Le kellett vonnom a konklúziót: ezt az egészet csak én akartam. Dorka mondta még óra után, amikor a beiratkozások zajlottak, hogy ő akar menni a következő alkalommal is, de nem engedtem. Nem csak amiatt, hogy nem akartam kidobni az ablakon egy csomó pénzt feleslegesen, hanem mert láttam, hogy ő még ehhez pici, és mert az, hogy menni akart, csak nekem szólt, nekem akart megfelelni. Én ezt nem akartam! Jövőre is bőven időben leszünk. Dorka most középső csoportos. Nagycsoportban újra megpróbálkozunk vele.
(vasárnapi plusz fél órás úszás amiatt tartom feltétlenül szükségesnek, mert azt tapasztaltam, hogy ezekben az intézményi úszásoktatásokban nem tanulnak meg úszni a gyerekek, a vízbiztonságot megszerzik. Melinda, akihez járunk, kifejezetten az úszásra megy rá. Mivel mi az egész nyarat tó parton töltjük, muszáj az úszni tudás.)
