Nem akarom, mégis üvölteni tudnék a fájdalomtól, a dühtől és a tehetetlenségtő ... kiírom, hátha jobb lesz?!
Milyen az, amikor orvoshoz mész a szokásos ellenőzrésre, majd közli, hogy baj van, az eredmények pár napon belül megérkeznek?
Milyen az, amikor orvoshoz mész konzultációra és a pofádba vágják mindenféle együttérzés, érzelem nélkül, hogy "Ön rákos kérem szépen!".
Milyen az, amikor két hét múlva a konzultációs lap második oldalán megjelenik a nagy N - jelzi, hogy a rák átterjedt-e a környéki nyirokcsomókra -, majd a harmadik oldalon a nagy M - jelzi az esetleges távoli áttétek (metasztázisok) jelenlétét - betű?
Milyen az, amikor kijössz lehajtott fejjel az orvosi rendelő ajtaján és veled szemben még 5-en várnak és bizakodnak ... ebből az egyik az anyád, a másik a barátnőd akik elkísértek.
Milyen az, amikor ezt el kell mondanod a családodnak?
Milyen az, amikor a tizenéves gyerekeddel kell közölni. Ez van, beteg vagyok, semmi baj - lófaszt nincs baj - azt mondják gyógyítható.
Milyen az, amikor erősnek kell maradnod és várod a reakciókat ... főleg a gyerekedtől.
Milyen az, amikor 4 héten belül gyógyszer, műtét, kemoterápia, haj még nem hull, ám csak jeget tudsz enni a belső égéstől, a hányingertől, a láztól és üvöltesz: "nem bírom ... lesz ez még jobb is ... nincs remény ... mi lesz ... túllépek ... meggyógyulok ... kérek még jeget ... "és újból előről.
Milyen az, amikor ezek után közlik veled, hogy nem javult ... sőt ... újabb kemó ... nem akarom
Elkerülsz máshova ... végső stádiumosok közé, te még a közelében sem vagy, hiszen azt mondták gyógyítható ... durva, de reményt adnak ... ők ... akiknek már nincs ...
Milyen az, amikor anyaként csinálod ezt végig a gyereked mellett?
Millió féle lehetőséggel ismertetnek meg, nem szabad feladni, agyban dől el, jó orvos kell, legalább 5 telefonszám.
Elkezdődik a folyamat, már jó kezekben vagy. Segít, aggódnak ... csak a család tudja.
6 héten belül egyik mell, majd másik. Nem számít, csak jó legyen, és őszintén, tiszta szívből tényleg nem számít. Itt tartunk most.
Hol elhagyja az erő és az élni akarás, de én tudom, hogy legbelül nagyon harcol. Hol nincs kedv és energia még felkelni sem, enni meg pláne nem, de mire a gyerek hazaér négykor az iskolából, addigra összeszedi magát ... minden nap. Minden nap beljebb vagyunk ... minden nap egy új remény és amíg ez megvan, nincs baj, nem lehet baj.
Januárig minden áldott nap reggeltől késő estig dolgozott gyerek mellett nagyszülői segítséggel.
Figyelmeztetés az Élettől? Lehet ...
Másként értékelsz/másként cselekszel? Igen/Nem ... és aki egyből azt mondja, hogy igen/igen, hazudik ... mert nincs benne ...
Feltettem a kérdést magamnak:
Liz, félsz a haláltól?
Soha életemben nem gondoltam erre a kérdésre, de most, hogy benne vagyok a fenti folyamatban szereplőként és mellette állok minden egyes napon, minden egyes órában ...
Megszületett a válasz magamban:
Rettegek!!!!!
Bele gondoltam abba, hogy mi van akkor, ha egyik nap megyek haza, elüt az autó és nem nem élem túl ...
Vár haza Dorka, elmondják neki, nem érti, hova lettem ... persze, megölelgetik, kakót is adnak, megvan az esti összebújás, de nem úgy, mert úgy senki sem tudja, ahogy én. Keresne? Biztosan ... egy idő után ... ááá ...
Krisszel az eset kapcsán elbeszélgettünk egyik este, ha meghalna valamelyikünk, a másik hogy cselekedjen. Ki vigyázza Dorka sorsát, ki segítsen stb ... Dorka anyagi sorsa azt gondolom be van biztosítva jó időre előre ... ez lenne a legkevesebb ... és azt találtam mondani, hogy "belehalnék a fájdalomba, ha halál után látnám fentről - mert biztosan látnám - hogy a gyerekemnek fáj."
Milyen az, amikor a sors azt hozza, hogy erről beszélni kell?
Milyen az, amikor belefulladok a taknyomba éjjelente a tehetetlenségtől?
Mégsem mondhatom, hogy szar az élet - most szembe köpjem magam?! ... mert van családom.
Kemény téma. Én elég sokat gondolkozom ezen, és ha gyáva vagyok, ha nem, én is félek, leginkább az ismeretlentől. Meg persze, hogy mi lesz majd azokkal, akiket itt hagyok.
VálaszTörlésDe azért abban reménykedem, hogy akiknek fontosak voltunk az életben, azoknak fontosak leszünk odaát is, csak nem látjuk őket, de biztos velünk vannak. És a remény tényleg az utolsó pillanatig kitart. Ha pedig nem úgy alakul, ahogy az ember remélte, akkor kell elkezdeni hinni valami másban.
Kitartás!
Borzasztó amit írsz, remélem akiről írsz jól lesz és hamar.
VálaszTörlésMikor a hasnyálmirigy gyulladásom volt utána tényleg rájöttem tényleg nem hazudtak, tényleg meghallhattam volna, az ikrek után tényleg meghallhattam volna, annyira szakadt bent minden és ezekkel a kérdésekkel találtam magam szemben amiket írsz...borzasztó volt, az is. Igen félek a haláltól, ezért van a sok fóbiám, hogy nem vezetek fáradtan például, mert hátul ülnek a gyerekek. Igen érzem én is hogy élnem kell, bármi áron. A családnál ,eg tényleg nincs fontosabb. Ilyenkor mikor másról bajáról olvasok úgy érzem megaszerencsés vagyok de tudom hogy egy hajszálon lóg, nem nekem mindenkinek. De nem szabad( na ) ezen agyalni. Most ezt tanulom, nem agyalni és hinni hogy minden rendben lesz. Bár szívesen végigrettegem az életem inkább csak ne történjen tragédia. Jaj, nagyon nehéz ez!
Még annyi, hogy sokszor olyan kevésen múlik, mint másfél hete...ha nem vagyok éppen ott és nem veszsm ki a gyómgyvitágot a szájából a Lénának...azt sem tudtuk volna miért van rosszul. :-(
VálaszTörlésÉn is már gondolkodtam el ezen, de basszus olyan szinten, hogy Miki még csak azt sem tudja, hogy Véda szekrényében melyik polcon-milyen ruhanemű van, akartam is írni egy végrendeletet meg használati utasítást Védához már, mert jellemzően azért szoktam műtőbe kerülni pár évente, azt ki tudja...
VálaszTörlésÚristen...leírtad a saját érzéseimet...benne vagyunk...csak még nem ennyire súlyos... :( Sok erőt és kitartást kívánok!
VálaszTörlésOrsy
Jajj, en most hirtelen nagyon megijedtem, azt hittem hogy...de ettol fuggetlenul jobbulast annak akirol irtal...
VálaszTörlésEn nagyon felek a halaltol es sokszor gondolkodok is rajta, talan pont ezert elem ugy az eletem hogy mindennapbol hozzuk ki a legtobbet, legjobbat. Megis bennem van a kettosseg hogy mindig varok 1-1 esemenyt:)
Miota megvan Lily azota egesz mashogyan gondolok a halalra, nem is magamra hanem ora, hogy o vele mi lesz, hogy az o kis eletet hogyan befolyasolna a halalom, mert abban hiszek hogy mindennek oka van...
:((( Ebben vagyunk benne mi is! Annyira nehéz és annyira szívszorító.... most hogy ezt leírtad, olyan jó lenne erről beszélgetni. Nem is tudok mást írni....
VálaszTörlésKedves Liz! Zugolvasód vagyok, mióta Dorka csak a pocakodban volt. Nagyon szeretem az írásaidat, gondolataidat. Nehéz dolog ez, nagyon nehéz. Sajnos mi is kőkeményen benne voltunk és nemhogy csatát, de háborút vesztettünk. :-(((( Azóta kicsit másképpen gondolok a halálra és pont azért, amit Petra is írt. (Akinek szintén zugolvasója vagyok). Nem miattam, a lányaim miatt. 1,5 éves kislány ikerpárom van. Nem tudom, nem akarom elképzelni, hogy nem láthatom esetleg őket felnőni, férjhez menni, unokát dajkálni. Nagyon nehéz ez. Annyira tükrözted a saját gondolataimat. Nagyon szurkolok annak, akiről írtál, hogy minden jóra forduljon.
VálaszTörlésBorzasztó...Nem is tudok mást írni, az előttem szólók már megtették... Mielőbbi gyógyulást kívánok annak, aki apropóján ez a gondolatsor elindult... :(((
VálaszTörlésIgen, én is gyógyulást szeretnék kívánni, mert már másoknak is sikerült ilyen betegségből felépülni és neki miért ne sikerülhetne! Kitartást és erőt és gyógyulást! Sok szeretettel Bogi és Bori
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés:((((
VálaszTörlésAmíg Zs nem volt az életemben, addig a saját halálom nem foglalkoztatott. Mindig attól rettegtem (és még most is), hogy valaki, akit szeretek elhagy. Viszont most már a sajátométól is félek, mert akkor mi lesz Zs-vel?
Gyógyulást és hozzá hatalmas erőt kívánok!