Amikor jó dolgok, jó emberekkel jönnek az utamba

A varázs, amiről írni fogok, vasárnap óta tart. Jó lenne, ha így maradna örökre. 

Tudom óriási kérés ... mégis ez lehetne az ajándékom a Jézuskától.

Vasárnap délután elkészítettük, este meggyújtottuk az Adventi-koszorún az első gyertyát.

Kalács-koszorú

 

Dorkával beszélgettünk az Adventi készülődésről, a karácsonyról, hogy hamarosan megszületik a kis Jézus, általában a szeretetről. Néztük a gyertya lángját és azt találtam mondani, hogy "milyen kár, hogy apa nem lehet velünk!" (nem mondtam még sosem olyan kezdetű mondatot a gyerek előtt, hogy szomorú vagyok vagy de kár ... hogy apád ...)  Majd a 3 éves lányom közölte velem, "na de anya! Apa mindig itt van velem! Egy dolgot tehetsz, hogy veled is itt legyen: játssz úgy, ahogy én és hidd el, nem fog hiányozni!" - nincs mit hozzáfűzni. Érti mindenki azt hiszem.

Hétfőn természetgyógyásznál, Évánál voltam, hatalmas testi-lelki feltöltődés. Beszélgettem vele: elmondtam neki, hogy kezdem a hitem elveszíteni az emberekben, az emberi jóindulatban. Mindenki panaszkodik, rohan, pörög, dolgozik, gyerekezik, közben megszakad. Pénztelenség van, nincs idő összeülni, ahogy régen egy-egy órát jó hangulatban beszélgetni, panaszáradat nélkül. Fellöknek, megnyomnak, leütnek, nem engednek leülni a buszon gyerekkel. Esik/szitál ez a valami (eső, köd akármi egyvelege) állok a buszmegállóban és magukba burkolózott emberek totális érdektelenséggel néznek ki a fejükből. Azt gondolom, hogy ott már baj van, amikor egy kisgyerek rád mosolyog és nem tudsz visszamosolyogni. Egy nagyon megterhelő időszakon vagyok túl, aminek még nincs teljesen vége, pár orvosi eredmény vár, de mivel most már tudom, hogy nincs gond, nem félek tőle. Azt mondta Éva, hogy lehet mindenkinek magában kell állítani egy kicsit és talán más szemmel látja a világot és fentről - mindenki abba hisz, akibe/amibe akar - csavar egyet a mindennapokon és "jóra fordulnak" a dolgok.

A keddi napunk rosszul indult. Elhagytuk Nyuszit, Dorka nagyon szomorú volt. Fent maradt a buszon, mire észbe kaptunk, a "busz elvitte". A városháza mellett megforduló összes buszt meggyanúsította Dorka, hogy AZ vitte el Nyuszit! Dorkát leraktam az oviban, jöttem dolgozni, amikor is az út szélén észrevettem egy Iphone 5-ös készüléket teljesen elázva. A lényeg, hogy sikerült megtalálni a készülék gazdáját és visszajuttatni neki. (emellett egy nagyon vicces családi helyzetet ismerhettem meg: anya-apa nem érti, hogy a 17 éves 'kisfiúk' mit keres Kismegyeren, amikor neki erre nincs dolga - gondolja apuka - ... miközben a 'kisfúnak' itt van udvarolni-valója 'érzékelve' a 'kisfiú' és 'kislány' igencsak pajzánra sikeredett dolgait :) 

Este Maja rosszul ugrott a kanapéra, nagyon sírt, én sokkot kaptam, még nem hallottam így nyüszíteni. Orvoshoz akartam rohanni, ám ismét bebizonyosodott, hogy a jutalomfalatnak gyógyító ereje van és így letudtuk a dolgot.

Jó tett helyében jót várj! 

Szerda reggel egy hölgy fogadott minket a buszmegállóban, majd közölte, hogy megtalálta Nyuszit! Ám bibi van, mert Nyuszinak nagyon megtetszett a néni munkahelye és bent maradt még éjszakára is dolgozni. Csütörtökön reggel már jön Nyuszi a busszal. Dorka akkora örömmel fogadta a hírt velem együtt, halálra köszöntük a hölgy kedvességét, hogy aznap mögénk ült és nem ment a szokásos helyére. Mosollyal töltött fel egész napra ez a két esemény. 

Délután suliba mentem; ott is fülig érő szájjal, a hülyék teljes nyugalmával, értelmet sugározva számoltam a bázis értékeket. Jól éreztem magam! Ezek az esték egyedül telnek. Nincs Dorka, többnyire nem is hívok vendéget, fárasztó nap szokott lenni. Ilyenkor nyakig kádban lazulás, ételrendelés, pattogatott kukorica és filmnézés. 2 óra a héten és ennyi elég.

Ma reggel megkaptam Nyuszit! Elfáradt a munkában, most már vágyott vissza Dorkához. Nagyon megköszöntem még egyszer! Leszálltam a buszról, irány a szokásos pogácsás néni. Ott jött a következő meglepi. Mivel látta a pogácsás néni, hogy mennyire el volt keseredve Dorka kedden reggel, készült neki egy kis meglepetéssel. Gyerek nem volt velem, de a nénike küldött neki egy csoki Mikulást és jelezte, hogy nagyon várta ma Dorkát, hogy már korán reggel mosolyt tudjon csalni az arcára.

Mindenesetre én mosolygok folyamatosan, hogy ennyire kedves, jóravaló, jólelkű, emberséges emberekkel találkozom. Akik tudják, hogy egy alvóka mekkora kincs, mennyire fáj egy gyereknek, ha elveszíti. El is rakhatta volna Nyuszit a hölgy. A boltos nénit nem kellett volna, hogy érdekelje Dorka krokodilkönnyei. 

A nagy számok törvénye alapján egy idő után tényleg visszamosolyognak. Lehet azt hiszik, gyagya vagyok, vagy csak tetszik nekik - nézzetek körbe az utcán, ki megy mosolyogva? Elárulom: gyakorlatilag senki!

Nem számít ilyenkor, hogy rohan, pörög, dolgozik, gyerekezik, fellök, megnyom, leüt, nem enged leülni, esik/szitál ez a valami (eső, köd akármi egyvelege), lekésed a buszt, sáros leszel, hogy napi 3-3,5 órát buszozol ...

Tényleg nem számít! Most valami olyan jó dolgot élek meg, amiben ezek a mindennapi bosszúságok eltörpülnek, nem veszem fel, nem fáj annyira. Feltöltődtem, ezzel töltöm a gyereket is. 

Biztos vagyok benne, hogy most ez leírtam valami szarság újra fog jönni, mert ez is mindig így van. Krisz is nagyon nehéz időszakot él meg, sokat panaszkodik, sokszor el van keseredve, de őt is csak úgy tudom életben tartani, ha én rendben vagyok. 

Tegnap este Skype-on hívtam egy Hollandiában élő barátomat. Annyira izgatott volt, elfelejtett köszönni, csak azt hajtogatta dadogva itt-ott holland szavakkal, hogy megérkezett a csomagom, amit múlt héten adtam fel neki és a lányának Mikuláscsomag gyanánt és hű, meg ha ... 

Boldogság töltött el az ő örömük! Arról nem beszélve, hogy mikor a lányának átadja szombaton, azt online élőközvetítésben láthatjuk majd :).

Fotózás volt szerdán az óvodában, hétfőn lehet a képeket megnézni. Dorka olyan izgatottan vette fel a harisnyát, a kis szoknyát és olyan nagyon csinos akart lenni. Jól esett a lelkemnek a gyermeki izgalom!

Érik az embert nap, mint nap negatív hatások, de amíg túl tudsz lendülni valami aprósággal: egy segítséggel, egy jó cselekedettel, egy jó szóval, egy öleléssel, egy kellemes mondattal, egy mosollyal, kedvességgel, nevetéssel, addig nem lehet baj, mert ezek az apróságok megadják a mindennapok szépségét. Annyi kell csak, hogy ne legyek érdektelen, magamba burkolózó, mint akiket a buszmegállóban látok és apró dolgokat meglássam a mindennapokban. 

Van a 100 nap boldogság c. dolog. Láttam már fotón, videón, olvastam blogot, olvastam kézzel írott leveleket. Jó dolognak tartom. Mégis elveszi a megélés, átélés pillanatát, mert miközben történés van, már kapod a telefont és fotózol, írsz vagy akármi. Még az írás talán nem is öli meg a pillanatot, mert azt lehet este is, miután elcsendesedik a ház. Szóval nem rossz ez, de valahogy nekem a megélés és a mélyre ülepedés kérdése nem áll össze egyben, időben.

Mindeközben én is hasonló dolgot csináltam. Apának, nap, mint nap, ám mivel törlődött az elmúlt 2 év minden adata, fotója, videója, hangfelvétele a telefonomról, ezért újra akartam kezdeni, de nem megy. Most nem. Meg akarom élni. Át akarom élni Dorkával, Dorka miatt.

Sokszor úgy elmentek a napok, hogy nem tudtam megmondani mit csináltam a gyerekkel, csak visszanéztem a fotókat és akkor láttam, hogy ezt most tényleg lefotóztam, most akkor ehhez mi is kötődik? Miért csináltam? Tehát itt van az „átélni nem tudás” és egy olyan dolog utáni hajtás, ami sosem lesz, amit sosem tudok átadni igazán, sosem tudom visszahozni, mert ilyen az élet, mert megy előre kegyetlenül és iszonyatos sebességgel.

Ma például alig várom, hogy 3 óra legyen, benyissak a csoportszobába és lássam Dorka csupa mosoly arcát, mert nem láttam tegnap reggel óta és megölelgessük egymást! (nem fogom közben lefotózni, pedig megérne egy misét)

Ennyin múlik ... na meg az elengedésen és a nem görcsölésen!