Kötőhártya-gyulladás lelki hátteréről Dorka esetében

Minden betegségnek lelki háttere van, hiszek benne. 

A történet egy hónappal ezelőtt indult és most csúcsosodott ki. A végétől indulok.

Az óvodában olvastam, hogy kérik a gyerekeket, vigyenek be fényképet a családról, mert a héten erről a témakörről fognak beszélgetni. Nagyon jó feladat, nekem nagyon tetszik. 

Hazafele a buszon beszélgettünk Dorkával, otthon elővettünk egy fényképet - Dorka, apa, anya 2012. év karácsonyakor -. Láttam Dorkán, hogy elszomorodik. Este lefekvés előtt beszélgetésre invitáltam, kérdeztem miről szeretne beszélgetni? Azt mondta a családról. Elmondtam neki, hogy mi apával a világon mindennél jobban szeretjük, persze Maja is. Apának muszáj dolgoznia így, messze, nincs más választásunk, alkalmazkodni kell ehhez. Mi kemény csajok vagyok és ezt ügyesen csináljuk végig. Mondta, hogy nem azzal van a baj, hogy apa messze dolgozik, hanem az, hogy október óta nem találkoztak "munkahelyi szigorítások okán". Nincs tisztában a hónapokkal, mégis számon tartja. Tudja, sőt napok óta készül, szombaton végre együtt lehetünk ismét. Ma reggel úgy jött ki a szobájából, kócosan, fülig érő szájjal, szemei összeragadva, hogy mutatta 5 ujját, miszerint csak 5-öt kell aludni a viszontlátásig, készíti a szoknyáit, a szép cipőit, szép kabátot az indulásra, hogy csinos legyen, hogy "apa hanyatt vágja magát tőlem", "puszit adhassak és szorosan megöleljem".

Tegnap este színt vallott: ő nem akar a családról beszélgetni, csak velem, itthon, mert az oviba nem tudja úgy elmondani, ahogy akarja. Biztosítottam róla, hogy az óvónénik jól kérdeznek és beszéljen családon belül arról, amiről/akiről szeretne. Az oviba a gyerekekért sokszor az apukájuk megy, érte sosem megy apa. A múltkor valaki mondta neki, hogy értem az apukám jött. Nem cikizés volt benne, hanem jókedv/büszkeség a kisfiú részértől apukája felé, ám Dorka magára vette. Mondtam neki, hogy nagyon kevés kisgyereket hoznak el a nagypapáik alvás után, Dorkának milyen jó, hogy a nagypapa mehet érte. Ezt el is fogadta. Aztán valahogy olyan körmondat jött ki belőle, amitől a szívem szakadt meg. Lefordítva a lényeg az volt, hogy milyen élményekről beszéljen ő apával kapcsolatban, hiszen nem emlékszik semmire.

Meséltem neki millió-egy történetet, amiket egyébként elmondtam neki ezerszer, de most szívta magába és ahogy meséltem, láttam a szemeibe, a kézmozdulatain, a nevetésén ... újraéli őket.

Durcázásról: október óta nem találkozott Dorka az apjával. "Munkahelyi szigorítás okán". 

Eljutottunk odáig, hogy nem volt hajlandó beszélni Kriszről, már a Helló Kitty-s cukrot sem fogadta el, amit a postaládába szoktam rakni, apa küldte címszó alatt (ami csak apa és Dorka kiváltsága). Mondtam neki, hogy apának küldök levelet, szeretne-e rajzolni vagy levelet küldeni, apa hív telefonon, gyere beszélj vele; nem-nem-nem volt a válasz mindenre. 

2 hét kellett, mire megnyílt és elmondta mi a baja. Hiába kérdeztem, irányított játékkal próbáltam rájönni, rajzoltattam, meséltettem, nem felelt. Végül is kibökte, hogy nem haragszik ő az apjára, csak a munkájára és jöjjön most már haza, jó lenne többször találkozni. Lesz mit pótolni holnap.

A kötőhártya-gyulladás: nem szívesen látja, ami életében végbemegy, valamit nem akar meglátni.

Tudom, hogy jár Dorka agya. Tudom, hogy a saját szintjén elkezdte összerakni a dolgokat, mert vannak elszólásai - egy-egy megjegyzés -, ám amikor rákérdezek, terel, nem válaszol egyértelműen. Itt volt az óvodás feladat, 24 óra múlva már együtt leszünk újra apával, szerintem sok volt neki így egyben. 

Elvittem dokihoz. Nagyon csúnyán be volt gyulladva a szeme. megbeszéltük, hogy nem megy oviba, kaptunk mindketten Tobrexet. Másnapra teljesen tiszta lett a szeme, kétszeri cseppentés után. Nem gondolom, hogy a szemcsepp tett csodát ... az orra ezzel szemben nagyon folyik, éjjel ő alszik, én alig-alig, azt hallgatom, hogy horkol és hogy veszi a levegőt. 

Ma már péntek van, egyébként semmi baja sincs. Azt hiszem letisztultak benne a dolgok az apját illetően. Nem tudom miért gondolom sokkal többnek Dorkát, mint ami és miért várok el tőle olyan dolgokat, amiket én felnőttként sem tudok sokszor kezelni a hiány, a szomorúság okán. Hogyan várhatom el tőle, hogy érett emberként viselkedjen egy-egy helyzetben, amikor ez önmagában is sokszor nehéz, nemhogy helyzethez kötve szabályozások között. 

Mindenesetre felnőtteket meghazudtoló módon csinálja Édesem, amiért én nagyon büszke vagyok rá. Hálás vagyok, ahogy segítségemre van, ahogy önállósodik/önállósodott sokat - ami az óvodának nagy mértékben köszönhető - hogy nem hátráltat és nem nehezíti meg a helyzetünket az elfordulással, hisztikkel, kiborulásokkal, hogy imádja az apját és büszkén beszél róla, hogy rajzol neki, levelet ír gyűjti a Krisztől kapott dolgokat. Persze ez nagyban függ attól, hogy én hogyan nevelem, a környezet hogyan áll hozzá és hogyan segít neki/nekünk.

Mindenesetre el sem tudjátok képzelni, hogy azzal a döntésemmel, miszerint írok az életünknek ezen részéről, mekkora kő esett le a szívemről és mennyivel könnyebb írni így. Lesz mit pótolni!

Köszönöm nektek a biztató szavakat!