Dorkáról negatívan

... ha már róla szól a blog, mégis vele kapcsolatban alig született bejegyzés mostanság. A megszámlálhatatlan pozitív tulajdonsága mellett megjelentek a következő dolgok:

… hogy is jellemezhetném a jelenlegi állapotunkat egy szóval? 

Küzdelem!

Ebben a formában mégsem igaz.

Szeretném azt gondolni, hogy problémamentes napjainkat tengetjük csupa mosoly-kacagás kíséretében ... de nem így van.

Azt sem mondhatom, hogy rossz, szófogadatlan, kezelhetetlen, hisztis, nehéz természetű ... mert ez sem igaz. 

Viszont van akarta! De még milyen erős akarata ... nem győzöm törni a szarvait amellett, hogy igyekszem teret hagyni neki. Esténként azon elmélkedem, hogy jól csináltam-e, mi a határ, meddig lehet akaratot törni és - hagyni nyilvánítani ... egyedül őrült nehéz. Nincs kivel megbeszélni, konklúziót levonni, esetleg hogyan tudnám máshogy csinálni. Ezzel kapcsolatban mondjuk simán belelépnék bárki szájába, aki a jövőben rám verné Dorka negatív dolgait, vagy megjegyezné, hogy ezt én csináltam vele. Azt kell csak meglátni ebben a mondatban, hogy egyedül ennyire tellett.

Minden feladatnak nekimegy úgy, hogy azt őőőőőőőőő megoldja; ha kell, faltörő kos. Amitől én agyfaszt tudok kapni, mert látom előre, hogy az úgy nem lesz jó ... ám ő csak csinálja, aztán persze végső kardba dőlés okán segítséget kér. Nem akarok mindent megoldani helyette. Ő küzd, én idegeskedem, majd végül megoldjuk. 

Az akaratnyilvánítás egyik eszköze: mindenről van véleménye és azt előszeretettel hangoztatja, hiszen ő MINDENT tud. Ezt a legnehezebb kezelnem. 

Azt tanítom neki, hogy anyával, apával MINDIG őszintének kell lenni, mert ha baj van, csak úgy tudunk segíteni neki, ha ismerjük teljes valójában a dolgokat. Ezzel a lehetőséggel él, főleg, mikor engem kell kritizálni: "anya, elegem van, hogy mindenbe bele akarsz szólni" ... és ilyenkor olyan szívesen szájba törölném tartanék motivációs beszédet.

Amúgy igaza van, tényleg bele akarok szólni, de nincs erre a mondatra válaszom. Nem akarok sallangokat durrogtatni, hogy de én csak jót akarok stb ... stb ... mert igazából nem jót akarok, csak már idegesít, hogy kínlódik és nem úgy csinálja, ahogy én gondolom. Nehéz feldolgozni, hogy az eddig alvó-étkező-folyadékot magához vevő  - és leadó gyereknek számomra hirtelen 5 év elteltével véleménye lett ... ami nagyon sokszor nyers, de helytálló. Abszolút tükör.

Párszor füllentésen kaptam. Azért ferdít a valóságon, hogy az ő tette kisebb súllyal nyomjon a latba a bűnösség megítélését illetően. Persze a szeme állásából látom, hogy sántít a történet és azonnal mondja, hogy most nem mondott igazat és akkor a következőkben elmondott történet lesz a valós. 

Ha eddig csak szájba akartam törölni, itt már a nyelvét is kihúznám. Miért van szükség ezekre a bugyuta, fölösleges körökre? Sosem baszarintottam le azért, mert őszinte volt. A butaságért nyilván igen, hogy meg legyen a következménye a cselekedetének ... de mindig megköszöntem, hogy őszinte volt és mindig elmondtam neki, hogy büszke vagyok rá emiatt. Értem én, hogy hülyeséget csinál, mert az tök jó buli, és hogy miért igyekszik magát kimosni a dologból, viszont nagyon sokszor nem fogadja el, hogy akár ő is lehet hibás. Hárít. Ebben abszolút Krisztián.

Könyörgés. Na, ez az, amitől falra mászom. Nálam a nem, az nem; és nem talán. Ebben nagyon következetes voltam/vagyok/leszek. Ezzel ő tökéletesen tisztában van! Mégis könyörög 30 másodpercig alkalmanként, ezzel masszívan terrorizálva. Majd megállapítja, hogy most sem ért célba.

Mindent, de mindent az ég egy adta világon meg akar vetetni magának. Megveheti, a saját pénzedből. Persze a sajátjával igencsak spúr. Ilyenkor mindig belátja, hogy nincs is szükség adott dologra. Megígérni nem ígérek semmit. Az a nem normális kategória, mikor karácsony után már új könyv miatt nyúz, hogy rendeljem meg neki, a karácsonyi ajándékok mióta a helyükre kerültek, elfelejtődtek.

Van az oviban egy kislány, akire Dorka abszolút felnéz/tart vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. Pedig nagyon nem kellene. Ha ez a kislány szép ruhába megy, akkor megjegyzi Dorka otthon, hogy ő bezzeg nem volt MA SEM szép ruhában ... bezzeg a másik kislány ... ő ma is szép ruhában volt, és meg is jegyezte, hogy Dorka ma sem jött szép ruhába, bezzeg ő igen! Egyszer azt mondta Dorkára, hogy rongyokba jár. Dorka ezt annyira a szívére vette, hogy a mai napig emlegeti. Ezért én beszéltem a kislánnyal a nagymama füle hallatára. Ott bocsánatot is kért Dorkától nem miattam, mama miatt. "Bezzegkislány" - hívjuk így - egyik körme ki volt géllakkozva. "Bezzegkislány" hajának egy tincse be volt festve és még sorolhatnék millió-egy esetet. Vagy "bezzegkislány" nem engedi be a játékba meg azt mondja neki, hogy ... és ugye "bezzegkislány" szava szent.

Ilyenkor görcsben áll a gyomrom, nemcsak azért, hogy én akaratos, határozott, okos gyerekem miként lehet olyan kuka, hogy hagyja magát befolyásolni, hanem azért is, mert ami "bezzegkislánynak" van, az neki is kell. Ha csillámporosat szarna, Dorka is azt akarna. Közöttünk ez konfliktus szül. Több irányból. Nemcsak hogy egy fizetéssel képtelen lennék felvenni a versenyt a táblagéppel, laptoppal és ki tudja milyen kütyüvel, hanem én tényleg nem akarom megvásárolni ezeket!!! Eszem ágában sincs sem géllakoztatni Dorka egy körmét sem, sem hajat festetni, sem táblagépet venni, sem interaktív játékot venni.

Nekem semmi gondom, ha „bezzegkislánynak” ezeket lehet, ez mind szubjektív kérdés, Dorkának nem lehet! Én mesélek neki, nézhet TVt néha, ha játszani akar, itt vagyok neki és a barátai is, emellett és a millió-ezredik játéka is.

Minden alkalommal elmondom neki, hogy ő az oviba játszani, ügyesedni, okosodni és tanulni jár ... nem divatbemutatóra. Ha alkalom megkívánja (táncház, színház, ünnep) akkor mehet szép ruhába, egyébiránt nem. Semmi keresnivalója sem a körömlakknak, sem a színes hajnak az óvodában szerintem … de ugye ez megint csak szubjektív. Megérti. Milliószori nekifutásnak, újra és újra el kell mondani, meg kell értetni.

Megbeszéljük reggel, indulás előtt, hogy gyerekrágó nem lehet a zsebében. Nem csak maga miatt, hanem, akit megkínál, elesik, félrenyel és nem is folytatom ... 

Gyerekrágó otthon, hétvégén, egy fél. Pont. 

Majd délután nagy bociszemekkel, szomorúan közli velem, hogy elosztogatta a rágót és most neki nem maradt. Mondtam neki, hogy akkor visszamegyünk 2 éves szintre és az, hogy megbízok benne, innentől megszűnik, újra ellenőrzöm és kétségbe vonok minden vele kapcsolatos dolgot, mert ez így nem megy.

Ha kiérdemelte, visszaállhat a régi bizalmi kör. 

Újra érvénybe lépett a magas polc. Ami felkerül oda - pl. most a gyerekrágó - nagyon nehezen kerül le vagy egyáltalán nem láthatja többet. 

Elmondom neki, hogy a hurkapálca, ha maga felé tartja és hirtelen fékez a busz, a kiszúrhatja a szemét. Nem elfogadja, hanem a következő 4 másodpercben kipróbál 12 fogást a szeme előtt, hogy szerinte hogy nem fogja megvakítani, ha mégis fékez a jármű. WTF???!!!

Én azt gondoltam ezeken már rég túl vagyunk.

A legújabb, hogy visszabeszél: ezt a legegyszerűbb kezelni. Ha van igazság abban, amit mond, akkor azt végiggondolom és megbeszéljük. Ha bután szól, akkor vagy visszasuttogok neki – ettől retteg a legjobban – vagy ráüvöltök akkorát, hogy berezegnek az ablakok és azonnal tudja, hányas nadrágot hord.

Próbáltam egyenrangú félként kezelni, mert azt hittem, hogy 5 évesen alkalmas, olvastam több helyen, ez mennyire jó dolog, így szorosabb lesz a szülő-gyermek kapcsolat, ám rá kell jönnöm, hogy nem működik. Maradunk az eddig jól bevált dolgoknál.

A letolásért, ha butaságot csinál, vérig-sértődik, de pitiáner dolgokért – pl. hogy egyenes vonalban megy az úton - ennek kompenzálására elvárja, hogy megdicsérjem.

Dorka rafkós, és élvezi azt a helyzetet, amikor gondolkozhat azon, miként bújhat ki a kötött dolgok alól. Ezt kedden be is vallotta.

Az a legrosszabb, hogy magamat látom benne … szegény kis Dorka.

Holnap folyt köv. a pozitívumokkal