Még mielőtt bárki bepánikolna, hogy mi történt, gyorsan az elején tisztába teszem a dolgokat: hallásvizsgálatra és csípőszűrésre mentünk a PAMOK-ba. Hallásvizsgálatra negyed 1-re volt időpontunk. Délre odaértünk, tudom hihetetlen tőlünk, hogy előbb megjelenjünk valahol a notorious késők cím ránk aggatása miatt, de ott voltunk! Behívtak minket, de mivel Dorkám úgy döntött, hogy eladja a kórházat a földszinttől a 7. emeletig a visításával, ezért muszáj volt megszoptatnom a folyosón. Ilyet még nem csináltam ebben az épületben, hát itt volt a lehetőség rá. Nagyon nyűgös volt a manóm, valószínű átragadt rá az egész napi feszültségem, ami kijött rajtam már reggel azzal kapcsolatban, hogy minden rendben menjen, ne fájjon a vizsgálat és ügyes legyen a bébim. Természetesen egyáltalán nem kellemetlenek ezek a beavatkozások - ha lehet egyáltalán annak tekinteni -.
Szóval megszoptattam Dorkát, közben a nagy hideg miatt lefagyott a derekam, mert a kötött pulcsiból csak úgy tudtam előbányászni a cicit, hogy felhúztam a ruhám ... és a 7. emeleten, ami egy csodaszépen felújított, ám annál nyomasztóbb hely. Tudniillik itt van a Perinatális Intenzív Centrum, ahova a koraszülött babákat helyezik el és itt próbálják terelgetni őket az életben maradás rögös útján. Egyből eszembe jutott Kicsinap és elszorult a szívem ... meg egyébként is ... nagyon sokan vannak ezen az osztályon - évente 250-300 gyermeket látnak el - ... s olyan picik ... olyan védtelenek. Rengeteg felajánlás és adomány útján tudták megvalósítani az osztály azon arculatát, mely fogadott minket. Nagyon igényes, modern és szép környezet. S egyből azt kívántam bárcsak ne lenne szükség erre a részlegre.
Fél 1 előtt 5 perccel tudtunk bemenni a vizsgálatra, addigra lakott jól Dorka és nyugodott le annyira, hogy 2 perc teljes csöndben tudott lenni. Ugyanis ez kötelező a vizsgálathoz. Nagyon bestresszeltem, amikor a doktor néni elmondta a feltételeket: a fent említett 2 perc néma csend úgy, hogy nem alszik. Hát nálunk ilyen nem nagyon van, főleg, hogy felfedezte a lányom a hangját. Emellé még a napirendje is felborult teljesen és Dorka totális visítása csak nehezen csillapodott. Nagy nehezen lefektettem a vizsgálóágyra, egy mini füldugóhoz hasonló eszközt dugtak a fülébe, mely percenként 150 kopogást küld a fülbe, onnan visszhang formájában rögzíti az eszköz a mért értéket, mely vagy jó, vagy nem. Köztes állapot nincs. Dorkának tökéletes a hallása. Javasolta a doki, hogy himlők, erős megfázás esetén vagy ha levertség van úrrá a babán, ha nem mosolyog vagy ha úgy gondoljuk, menjünk vissza és ingyen megnézik bármikor a gyerek hallását. Előtte telefonon be kell jelentkezni. Nagyon gyorsan végeztünk, Dorka ügyes volt, még tam-tamot is vert apró mancsaival és vigyorgott folyamatosan. Lefele a liftben ismét eltört a mécses és nagyon rázendített,úgyhogy ismét szopi következett a parkolóban, most változatosság kedvéért az autóban. Peluscsere és irány az UH-ra. Ez a B épületben van az 1 emeleten. Mi természetesen a 2. emeletre mentünk, ám mivel egyértelmű műtős sterilitás fogadott minket és egyébként a lift ajtajára is ki volt írva, hogy 2. emelet műtők, tilos a belépés így utaztunk egyet lefele is. Hozzáteszem még az sem esett le, hogy több ismerős arc is hozta a babáját és mindenki kiszállt a felvonóból, csak mi arcoskodtunk bent. Kartonozóba leadtuk a kiskönyvet, majd meglátva a tömeget dobtam egy hátast. Úgy, hogy idő előtt érkeztünk negyed órával az utolsó előttiek voltunk. Ráadásul ez az UH a röntgennel egy folyosón van és ezer meg egy ember tartózkodott ott ki törött lábbal, ki törött kézzel, ki tolócsokiban, ki nélküle, ki köhögött a másik az orrát fújta, "a harmadik itt a padon a dudáját fújja" - jutott eszembe az Egy boszorka van, három fia van kezdetű dal. Röhögtem kínomba, hogy lehet egy beteg emberekkel csúfolt folyosóra betódulni 15 kismamának a babájukkal együtt. Dorkát levetkőztettem, Krisznek szóltam, hogy maradjon ott és szóljon, ha mi jövünk, én elmegyek sétálni Pocakkal, mert nem akarom, hogy megbetegedjen. Fél 2-re kellett jönni. Fél 3-kor kezdték meg a babás UH-ot, mert addigra végeztek a felnőtt, sérült, beteg emberekkel ... ennél jobban már nem tudtam felháborodni. A többi gyerek nagyon nyűgös volt, Dorkának tele a pocakja, vele semmi gond nem volt. Majd egy óra múlva szólt Krisz, hogy mi következünk. Bementünk egy sötét lyukba. Ott szabaddá kellett tenni Dorkát pocaktól lefele. Majd jött a zselé, az UH fej és a monitoron már láthattam Dorka csípőcsontját és szalagjait, minden ok, majd jöttek a vesék vizsgálata. Itt is mindent rendben találtak. Olyan csöppök Dorka veséi, mint két kis csokigolyó. Nagyon mosolyogtam. 5 perc alatt készen is voltunk, megkaptuk a papírt, felöltöztettem a pácienst, majd kifele megdicsérték, hogy ritkán van náluk ennyire mosolygós baba, ugyanis Mini manónkon ha nem lennének fülek, körbemosolyogta volna a fejecskéjét.Nagyon tetszett neki ez a vizsgálat.
Összegezve mondhatni átestünk a tűzkeresztségen. Azt kívántam kifele jövet, hogy ne kelljen idejönnünk máskor, hogy Dorka egészséges legyen mindig.
Másrészt elgondolkoztam azon, hogy a nap közbeni feszültségem fő forrása egy gondolat köré csoportosult. Jobban mondva kettő.Az egyik: az járt a fejembe, hogy milyen rossz a babáknak, hogy viszed őket ide-oda kötelező vizsgálatra stb ... és hiába magyarázom el Dorkának minden alkalommal, hogy hova megyünk, mit fognak vele csinálni, hogy nem fog fájni, ettől függetlenül olyan kis kétségbeesett tekintete van, amikor a megszokottól eltérő helyen vagyunk és fehér köpenyt lát ... az UH-on láttam egyszer a szemecskéjén és majdnem elpityeregtem magam, hogy kérdőn nézett rám, mintha afelől érdeklődne, hogy most mit fognak csinálni, most mi fog következni ... s nem tudtam rá válaszolni ... aztán természetesen egy mosollyal konstatálta a doktor bácsi vigyorát. Ez nagyon megragadt bennem.
A másik kérdés, ami napok óta nyomaszt és nem igazán tudom kezelni, már Krisznek is színt vallottam este az az, hogy múlt héten csütörtökön voltunk baba-mama klubba, ahol az elsősegélynyújtásról volt szó. Nagyon örültem a témának, nagyon vártam, hogy megtanulhassuk mit hogyan kell csinálni. Mégis volt egy téma, ami nagyon sokszor eszembe jut: hirtelen halál. Nem bírok szabadulni a gondolattól. Nagyon rossz és nyomasztó érzés; baromira nem kellene ezzel foglalkozni, mégis nagyon beszarattak. Nincs előzménye, nincs következménye, ugyanis kimutatni az okát nem lehet. Annyira sokat beszéltünk róla, olyan sok statisztikát végigvettünk, hogy minden szám, érték és adat tisztán előttem van. Annyira féltem tőle Dorkát. Annyira szeretem ezt a kislányt, hogy elmondani nem lehet. Egyszer - születésekor - már közel jártunk ahhoz, hogy elveszítsük, de mivel küzdő típus s a jó Isten is vigyázott rá, nem történt baj. S bízom benne, hogy eztán sem fog. Tudom, hogy nagy butaság, hogy a halál gondolata foglalkoztat, de nagyon mély nyomot hagyott bennem a téma. Próbálom elhessegetni magamtól ezt a történetet, mely nyomaszt nagyon. Éjjel sokszor felkelek ellenőrzöm Dorkát, hogy minden rendben legyen vele. Krisszel is beszélgettünk tegnap erről és megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Féltem a gyerekem, de ez már túlzás. S igyekszem változtatni a dolgon!
A lényeg, hogy Dorkának minden eredménye tökéletes s egy nagyon mosolygós kis tündér virág. :)
