A Maja történet Krisz tollából

A Maja történet – folytatólagos

 Edvy Krisztián

Lassan 4 éve, hogy megszülettem

Már arra sem emlékeszem,

hány kistestvérem volt abban a kennelben.

Édesanyánk sem dédelgetett sokáig minket

Izgatottan vártam, hová visznek minket.

Első gazdim Csaba volt,

Én a második neki,

mert hogy már szaladgált

egy nálam idősebb kutyaforma is.

Én inkább csak döcögtem

vagy inkább gurultam,

hiszen mini lában fölött

pocakos is voltam.

Egy nap gazdimhoz vendégek érkeztek.

Nagy magas emberek, jó szagúak, szépek.

Az egyikük azonnal a kezébe vett,

dédelgetett, becézgetett …

Lehet a gazdim nem is a gazdim???

Lehet, hogy csak átmeneti szálláson pihenek?

Ezek a kérdések foglalkoztattak engemet.

Mire felocsúdtam, már egy sötét táskába bújtam

Talán visznek valahova vagy csak el lettem pakolva?

De a nagy magas emberforma elkapta a grabancomat és visszarakott a kis helyre.

Nem értem … nem ezt kértem … csak hogy legyen nekem is egy biztos helyem.

A jó szagúnak sálja is volt, puha, meleg selyem

Én az ilyet nagyon „szejetem!”

Még a nevemet sem tudom,

futás helyett is orra bukom

itt Pesten megesz az unalom.

Lassan 4 éve, hogy megszülettem én

Két varjú károg a nagy fa tetején.

testvérkéimmel nyüszítettünk a szűk kennelben

Míg édesanyánk odaért hozzánk tejével, kebelben.

Izgatottan vártuk mit hoz nekünk e világ

A balkonon nyílt közben a sok szép virág.

Első gazdim Csabának hívták.

A távolban lassan nyikorogtak a hinták.

Ketten osztoztunk az ő figyelmén

Valami kutya-forma, meg persze ki más, mint én?

Egyik fülem lekonyulva, lábacskáim rövidek

ide-oda gurulva neveztek csak BLÖKINEK.

A vendégek jöttek-mentek sorba

Szánalmas szaguk kúszott fel az orrba.

Míg nem láttam őt és kedvesét

Szomorúak kuporogva rágicsáltam

Csaba szemetét.

Teltek a napok …

számoltam vagy hetet,

az a kutya-forma pukizott is egyet.

Ma valami történni fog, úgy érzem

még a levegőnek is másmilyen a szaga úgy vélem.

Csaba gazdim egy nagy dobozba rakta kis játékomat,

sálam, kis kabátomat.

Majd tiltakozásom ellenére,

engem is berakott a kupac tetejére.

Mi lesz velem?

Hát nem kellek senkinek?

Néztem ki a dobozból s bizakodtam lelkileg.

Mindenestől felkapott s már vitt is lefele,

a lépcsőn, ami a házból vezetett kifele.

Aztán berakott egy még nagyobb dobozba,

aminek színe és formája is elég otromba.

Nyüszítettem, kiszállnék,

de a dobozból még két lábra állva sem látszanék.

Megrázkódott a nagy és büdös doboz

már úton voltunk, körülöttem minden tiszta kosz.

Nem tudom mi lesz vélem,

de örülök ha ezt túl élem…

Szédölögtem jobbra meg ballra,

aztán egy ablakból rám kacsintott

rusnya egy macska.

Hát ’mé’ kacsintgat, tán tetszem neki?

inkább egy szemorvosra volna szüksége neki!

Kutya vagyok én, nem pedig cica

Ha már elindultunk, én oda nem megyek vissza.

Teltek a percek, múltak az órák,

rázkódott a doboz én dobtam egy rókát.

Mi lesz velem ez már a vég?

kicsi vagyok én tán, élhetnék még.

Az ablakon betűz a nap, szomjas vagyok, fáradt.

Álmomból ébresztenek,

többen is nézegetnek,

mintha nem tudnák mi vagyok …

bár azt én sem értem, hol vagyok.

Mert ez valami új, ismeretlen vidék.

Tele finom szagokkal s két ismerős pribék.

De hiszen ez Ő, a nagy magas ember

Ki elkapta a grabancomat már egyszer.

S párja, ó de kedves és szép …

remélem maradhatok nála kicsit még.

Mert én maradnék, ha választanom lehet

Régi gazdim, Csaba nyugodtan haza mehet.

Úgy szeretném, lécci-lécci, könyörögve pislogok

régi gazdim nem szeretett és egyébként is kidobott.

A magas ember eltűnt szem elől,

a szél vitatkozó tyúkok hangjárt hozta kelet felől.

Csak ültem a dobozban, szomjasan és bambán

Csaba meg izgatottan köszörült a hangján.

Majd elköszönt a Kedves Hölgytől gyorsan

a kocsiba szállva elviharzott nyomban.

Hééé! Hahó!

Tán kihagy az agyad?

Ez a nagy doboz itt velem az asztalon marad?

Csak nézek ki a fejemből némán,

viszkető popómmal üldögélek bénán.

Az ajtóban megjelent a gazda s föl-alá mászkált

amikor észrevette buksimat azonnal hátrált

„Ez mi? Ez mi ez?”

„Ez ugye nem csak úgy itt maradt?”

S Csaba már az autópályán

nagy sebességgel haladt.

Kedvese kérlelte, hadd maradjak pár napot,

aztán majd meglátjuk, hogy bírja a hónapot.

Hónapot vagy inkább pár évet,

amit egy kiskutya igazán szívből kérhet.

Szeretet, figyelmet és épp elég időt, nem egyebet

mint amikor a macska kergeti az egeret.

Nem mást, csak egy nyugodt kutya életet,

még mielőtt az idő ’megrogyassza’ térdedet.

Még a nevemet se tudom, mert az biztos,  nem BLÖKI,

Új gazdám felnevet, kedvesét oldalba böki.

Kicsi ez, mint egy méhecske ki száll virágról-virágra.

Gyorsan repked, végzi dolgát, így nem eshet baja

Édes kiskutyám, mától legyen a te neved MAJA!

Maja? Mint a méhecske? Míly bájos név ez,

ugrándozott örömében s egyből rá is kérdez:

„Gazdim, édes gazdim! Ugye maradhatok nálad?

Ígérem jó leszek! Ne vonogasd a vállad!

Akkorát  vakkantok leesik az állad!”

Grrr … grrrr… Vaa! Grrr … grrrr… Vaa!

Próbálkozott a kis gombóc,

kinek feje búbja csupa kóc.

Gazdim és Kedves nagyot nevettek eztán

Én meg csak morogtam, bukdácsoltam bénán.

Teltek a hetek, majd a hónapok,

én büszkén viseltem nevem,

ami nem csupán lófarok.

Maja vagyok én, de nem kis méhecske

igazi kutyából és ez sem téveszme.

Birtokba vettem új helyem,

mely nem is kicsi, nem is büdös,

Bár az éjszakák nagy része

egyedül egy kicsit hűvös.

Most már okosan pislogok, füleimet hegyezem némán

Lesem gazdim szavát kis a fát díszíti a létrán.

Mert eljött az első közös karácsony,

amit mindenki emleget.

Eltelt a karácsony, majd gyorsan az új év

Gazdimmal játszottam s ugattam: „juhéjj!”

Ő meg csak húzkodta, forgatta a lézert,

miközben ugattam s forogtam vagy hétszer.

J

ött az este, vacsora meg tévézés

Nagy kedvencem az önfeledt heverés.

Kezébe vesz, buksim simogatja

Én kezét nyaldosom, oda bújva.

Mert kutyaként ennél nagyobb boldogságom nem lehet

Hogy törődnek velem, ez az igazi szeretet.

Lassan aztán elálmosodom

Álmomban én uralkodom a legnagyobb csontokon.

Mert kié is lehetne csont vagy kutya kaja?

Ebben a házban kutyaúr a Maja.

Hol vagy kiskutyám? Vár minket a séta!

A levesben, ha lassan is, de megfő a répa.

Gyönyörű napsütés köszöntött ma ránk,

mehetünk szaladni, futni nagyot, míg kihűl a kajánk.

Én a lépcsőnél megállva vártam gazdimat,

aki gondosan rám csatolta az én szőrmók kabimat.

Aztán futottunk le hamar azon a sok lépcsőn,

a szomszéd vén kutyája vakkantott rám kérdőn:

„Hát téged így visznek? Micsoda kényelem!

Ha én kérem gazdimat: ugyan már Marci tele a kezem!”

Beülünk a kocsiba, felbőg a motorja

A kiskutyának megremeg a gyomra.

Míg gazdim vezet, jön kanyar-kanyar után,

Addig nézegetek a kocsi másik ablakán.

Egyre izgatottabb vagyok, a távolban ismerősök ugatnak

itt lesz a játszótér, forduljunk hát nyugatnak!

Nyílik már az ajtó, én ugrok is kifele,

Friss ám a levegő, de ez a szag mi fene?

Akkor látom megjelenik Ő, az ISTEN!

Nála szebb kutyafiú szerintem tutira nincsen!

Fekete szőrén csak úgy csillog a nap,

jaj, de szerelmes vagyok, hol van már egy pap?

Mert ez amilyen délcegen feszít ott a dombon,

Azonnal hozzámennék, hidd el ezt, én mondom!

Fejével biccentett, meg kacsintott vagy kettőt,

én örömömben körbe futom az erdőt.

Sajnos lassan vége a játéknak,

Hiába bújok fekete labi vállába

Gazdim füttyent s már szól is: „indulunk!”

Én még visszaszólok: „holnap is itt futunk?”

A labi csak áll és engem figyel némán

Mi csak robogunk haza fele léhán.