Katasztrófa-nap

Ismét egy hétfői nap ... eddig a legrosszabb és a legmegterhelőbb mind testileg, mind lelkileg.

Legalább Pötty tartja magát, "szépen, ritmusosan ver a szíve, erős kis leányzó" - mondta a doki, ha már az anyja ennyire szerencsétlen.

Kezdem:

Vasárnap délután. Netezés közben felbontok egy Sport szeletet. Nyertem a csomagolásával. Örültem. Majd egyből nem mosolyogtam, amikor szó szerint kitörte a 24 fokban megolvadt csoki a B5-ös fogam. Ekkor még nem volt gond. Fájt egy kicsit, Lidokain spray-vel lefújtam, elmúlt minden gondom fél órára, majd nekiállt lüktetni. Nem szarozok, elmegyek az ügyeletre ... volt meg az elhatározás fél 6-kor. tipikus Murphy-törvény alapján mintha mi sem történt volna, onnantól kezdve jól éreztem magam, semmi rossz érzés a számban. Este 8 órakor már kicsit paráztam: mit fognak csinálni, meddig fog tartani, mennyire fog fájni, milyen lesz a doki, de legfőképp a babának nem lesz-e baja?! 1000 kérdés cikázott a fejemben s nem volt válasz egyikre sem fél 9-ig. Idegörlő és nagyon dühített a tehetetlenség.

Az ügyeletre 8-ra értünk oda - akkor kezdenek-. Egy kicsit sem szimpatikus fogorvos nő fogadott. "Atya Úr Isten"- sopánkodott ... " Erzsike, Ferike gyertek csak ide, nézzétek meg!" - sikítozott a szobában. Még szerencse, hogy a folyosón már csak a takarító személyzet volt, ha bárki mást talált volna, biztosan megmutogat nekik is. Mielőtt kirohant volna, szóltam, hogy a férjem már látta, őt nem kell behívni!

Erzsike egy nagyon aranyos asszisztens csajszi volt, akitől megkérdezte a doki a számba mászva, hogy ez mi szerinte ... ekkor elment a bizodalmam. Az asszisztens csajszi szerint a gyökér beletört, Ferike helyeselt, a doki summázott: Beletört a gyökér, műteni kell. Infarktust kaptam egyből hármat, mire a nem szimpi hölgy mosolyogva közölte, hogy "Ja, nem itt fogjuk csinálni, mert nem tudjuk megoldani. Eszközünk sincs, meg egyébként is." Ok, gondoltam, nyertem egy kis időt, fel tudok készülni lelkiekben a történetre, csak azzal nem számoltam, hogy ezt egy sima mezei fogdoki nem tudja kiszedni. Beutaló, szájsebészet.
Örömködve jöttem ki, megúsztam egy gyors és fájdalmas beavatkozást aznap. A vasárnap este  nyugisan telt. Nem tudtam aludni éjjel, forgolódtam, a cukorterhelésre, a másnapi szájsebészetre gondoltam és arra, hogy hajnali 3 óra van és baromira szomjas vagyok ... és éhes is ... nem ettem este 9 óra óta. Pisilni járok fél óránként és majd' kiszáradok.
6-kor keltem ki az ágyból hétfőn. Már ekkor elegem volt az egész napból s még el sem kezdődött az ámokfutás. A szokásos napi rutin elmaradt. Nem volt teácska és reggeli, csak Krisz kakaója és anya isteni kalácsa. Utáltam egy pillanatra az uram reggelizés közben, olyan jóízűen evett. Rossz ómennek tekintem - babonás vagyok nagyon - ha a reggel nem a szokásoknak megfelelően indul. Mindegy, a gyerekért csinálok mindent, miatta nem eszem, iszom fél napja, na és persze a cukorterhelés miatt.
7-re Liezen-Mayeri terhesgondozóban voltunk, Krisz, mint egy hős, úgy kísérgetett egész nap.
Pár perc alatt bekerültünk. Bent kiderült, hogy a vérvételes csajjal ezer éve ismerjük egymást s jó hangulatban telt az első ampulla vér levétele. A másodiknál már megfagyott a mosoly az arcomon, a harmadiknál nem voltam túl jól. Erőt vettem magamon, megittam a jéghideg 1,5 dl vízben feloldott 75 g cukros löttyöt! Még jól is esett. Végre folyadék és édesség. Szóltak, hogy 9-re érjek vissza legkésőbb! Aztán rohantam kifele, mert éreztem, ha nem indulok el, nem érek ki az ajtón. Krisz is észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben, összekapta a cuccaimat és jött utánam. Kint a kocsiban pár percig tartott ez a "nemtudomholvagyok és nagyonhangosanhallokmindent" állapot, majd jobban lettem. Hatott a cukros lötyi. Hazafele menet hányinger kapott el, émelygett a gyomrom, a savam a nyelőcsövem marta. Ablakot nem lehetett lehúzni, mert a gyulladt gyökér egyből lüktetett, dettó a klíma használat.
Hazaértünk. Aludni akartam, hogy gyorsabban elmenjen a 2 órás várakozási idő ... nem tudtam, fájt a gyomrom, hányingerem volt és a fogmaradványt is erőteljesen éreztem. Ekkor már Krisz is nyünnyörgött, hogy éhes, de nem szívat, inkább éhen hal - ekkor már másfél órája nem evett -, minthogy lássam enni és rosszul legyek vagy megkívánjam a kaját. A 2 óra várakozási idő alatt sem inni, sem enni nem lehet! Visszamentünk a gondozóba fél 9-re. Fél 10-kor kerültem sorra egy ampullára. Amikor levették a vért, elmúlt minden gyomorbántalmam, rosszullétem. Kérdezték, hogy nem émelyegtem-e, nem hánytam-e?! Mondtam, hogy egy hős voltam, NEM!
Ismét hazajöttünk s mivel elmúlt a fogfájás is, úgy döntöttem, csak kedden reggel megyek be a sebészetre, addig kibírom valahogy. Úgyhogy jöhet egy nagy zaba és utána 3-ig pihenés. Ugyanis 3-ra kellett nőgyógyászhoz mennem. Nagyon ettünk Krisszel, valahogy csak kibírta a nagy éhezést és egy szavam sem lehet, konszolidált nagyon. Nyilván nem volt nehéz a kocsiba dugdosott nasikkal túlélnie a két vérvétel között eltelt időszakot.
Fél 11-kor mondom az uramnak, hogy mégiscsak be kéne menni a kórházba, mert mi lesz, ha begyullad még jobban... sokkal jobban fog fájni a műtét és ha ma túlesek rajta, akkor holnap ilyenkor már csak röhögünk az egészen. Ismét összecihelődtünk, autó, kórház. Krisz rágyújtott megérkezés után. Én még tukmáltam, hogy szívjon el még egy szál cigit, ráérünk. Jó idő van, nem sétálunk-e stb... rájött gyorsan, hogy nagyon be vagyok szarva és szó szerint betuszkolt a kórház ajtaján. Megkerestük a szájsebészetet, gondoltam leülök a váróban, ráhangolódok ... még leülni sem volt időm, egyből behívtak, adatfelvétel, s rögtön az első injekció landolt a szájpadlásomban. Kettőt készítettek elő, de a másodikat nem engedtem beadni, mert féltem, hogy Dorkának valami baja lesz. Így tulajdonképpen magát az íny felvágását nem éreztem, a gyökér kihúzását már premier plánban 'élveztem'. Mikor végzett a szájsebész, azt mondta, hogy nem vagyok normális. Ilyet nem szabad csinálni, mert ez nagyon fáj. Gondoltam, nekem mondja? Most taknyom-nyálam egybefolyik a könnytől és az orromon is folyik a vér, a számból kiömlő pirosságról nem is beszélve. Majd közölte a műtét után, hogy ezek az érzéstelenítők már olyanok ám, amik nem jutnak be a véráramba s a babát egyáltalán nem veszélyeztetik. Na, ekkor elhagyta a számat egy hangos BAZD MEG és egy csomag vérrel átitatott gézpamacs, ugyanis elfelejtettem szólni, hogy vérzékeny vagyok, egy csomag kötszer nem lesz elég. Erre gyorsan rájöttek ők is, gyorsan visszaültettek, cseréltek és kiengedtek ... ha ezt tudtam volna, nem szarozok az érzéstelenítőn s megspórolok magamnak egy baromi nagy fájdalmat. Mindegy, én is kérdezhettem volna előre, de annyira gyorsan történt minden, hogy eszembe se jutott. Fél óra alatt túljutottam mindenen. Fájt lefele a lépcsőn, fájt a parkolóban, fájt hazafele, fájt itthon, de már nem érdekelt, csak az számított, hogy Dorka a pocakban izeg-mozog és ő jól érzi magát, a maminak holnapra semmi baja. Itthon sikerült aludnom másfél órát, majd ébredés, zuhanyzás, Krisz megborotvált - már nem próbálkozom egyedül, amúgy is fejleszteni kell a technikát a szülés előtti 3 perces szőrtelenítésre - és elmentünk a dokimhoz. Ott egy órát vártunk full huzatban, ami a frissen kiszedett gyulladt gyökér helyének épp jókor jött. Az ajtót nem lehetett becsukni a váróban, mert le volt szerelve. Mindegy, ezt is túléltük. Bekerültünk. Vizsgálat, UH-elemzés, képcsodálás, megállapítás: szép nagy babóca, sokat mocorog és olyan erős szívhangja van, mint egy sportolónak. Méhszáj zárt , következő tali 3 hét múlva, 5.000,- Ft és eljöttünk haza. Ma ismét mogorva volt egy kicsit, ez nála mindig változik.

Szóval egy nap krónikája címszavakban:


No kaja, no pia, vérévétel, vérvétel, vérvétel, cukros szar, vérvétel, szájsebészet, ismét ömlött a vérem, csak most az arcomból, doki, vizsgálat és otthon, édes otthon.
Ez 2 napra is sok lenne, de egy hős voltam és belesűrítettem mindent egy napba ... holnap már csak mosolygunk az egészen ... gondoltam akkor!