Dorka és anya kapcsolata

Ez a bejegyzés olyan régóta készül mind fejben, mint tevékenységileg, hogy az hagyján, hogy a gyerek lepicsáz, de hogy lassan el is ballag, az már túlzás.

Szóval most elhatároztam magam, hogy apa-anya kapcsolata után ez a bejegyzés is véglegesítésre kerül, s tuti nem lesz rövid poszt, csak győzzétek olvasni.

Iszonyatosan vágytunk Dorkára, nagyon készültünk rá, minden lehetséges módon igyekeztünk vele kontaktot tartani már pocakban is. Lelkileg még többet készültem a feladatra, aztán amikor megérkezett jött a nagy bumm, amit addig tudtam, olvastam, mindent vagy elfelejtettem vagy Dorkánál nem úgy működött, ahogy kellett volna. Ehhez hozzájött egy jó nagy adag egoizmus is és Krisszel való nehézségek is, szóval döcögősen indult a történetünk.

Kezdődött azzal, hogy Dorka születése előtt 4 héttel megérkezett a szomszédék babája, Bori, aki hasfájós volt a köbön, vagy inkább az ezrediken, ami maga után vonta, hogy éjjelente tízszer minimum felkelt és egy hét után már Bori ébredése előtt én is fent voltam pár perccel vagy nem is aludtam az álmatlanság miatt vagy mert itt fájt, ott fájt, szóval totálisan ráhangolódtam a gyerekre falon keresztül. Megérkeztünk Dorkával és az első 3-asban - anyával együtt 4-esben - eltöltött hét alatt egyszer sem keltem fel Dorka nyöszörgésére, viszont Borit baromira éreztem. Ha nem lett volna anya itt, nem tudom mi lett volna ... szóval iszonyatos lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nincs meg a gyerekem felé az anyai ösztön, mi lesz most, hogy fogok éjjel etetni. Aztán Dorka megoldotta a dolgot, hiszen 2 hetes korától kezdve végigaludta az éjszakát. Anya rengeteget segített. Mindent, az ég világon mindent megcsinált s amikor elment - emlékszem épp a kanapén a mellkasomon szuszogott Dorka, amikor indult - rám tört egy nagyon - szó szerint - szívszorító érzés, mégpedig a kérdés, hogy fogom életben tartani ezt a gyereket? Mi lesz most? Potyogtam a könnyeim, a kezemben volt a telefon és hívni akartam anyámat, hogy jöjjön vissza, ne hagyjon egyedül ezzel a csöppséggel, de erőt vettem magamon és túlléptem a dolgon. 

Az első pár hét, azt hiszem 6, nagyon gyorsan eltelt. Csúnya ilyet írni, tudtam, hogy el kell látni, tudtam, hogy nagyon féltem, de ennyi. Valahogy az igazi anya vagyok és szeretem a gyerekem nem volt meg. Sétáltunk egyszer, Dorka a babakocsiban aludt, amikor megszólítottak az utcán, hogy anyuka megnézhetem a babáját? ... s továbbmentem, mert nem gondoltam, hogy nekem szól, hiszen valahogy ez az anya vagyok ... hát nem jött egyből. Meghatározó momentum volt, hogy Dorka 6 hetes koráig minden áldott este fél 6-tól fél 8-ig sírt, üvöltött, rángatózott és bármit csináltunk vele, nem csillapodott. Eljött a fürdetés, mint egy kis angyal, úgy viselkedett és onnantól nyugodtan telt az este. Napközben nagyon jó baba volt és mivel hamar elkezdett kommunikálni a maga módján, jól éreztem magam vele. Szívből gyűlöltem már a fél 6-os időpontot és 5-kor gyomorgörcsöm volt, hogy na, jön az újabb zenebona. Utáltam az érzést, hogy sír és nem tudom megvigasztalni. Ekkor volt - már írtam -, hogy Dorka a kiságyban, én a konyhában, Krisz a szobában bőgött és totál tehetetlenül álltunk és néztük egymást. Nem volt igazán hasfájós, talán kétszer volt gond vele ilyen szempontból. Aztán egyik este, tisztán emlékszem a Híradó kezdődött, Dorka már egy órája visított, megráztam, hogy miért utál ennyire, mentem a hálóból a konyha fele és mondtam Krisznek, hogy én ezt nem akarom csinálni, nekem ebből elegem van, most kibaszom ezt a gyereket - totálisan komolyan is gondoltam abban a másodperben - és akkor, amikor kimondtam, megfordult velem a világ. Átadtam Dorkát apának, elmentem hányni a wc-be és azt gondoltam, hogy ilyen nincs, ezt akartuk mindenáron, hogy mondhattam ilyet, milyen ember vagyok én? Álltam a csap előtt és nem tudtam tükörbe nézni, rosszul voltam szó szerint magamtól, a helyzettől. Ekkor nem hallottam sírást és ezzel együtt be is fejeződött a fél 6-tól fél 8-ig tartó őrület. Megkezdtük a hozzátáplálást és Dorkának mindennemű panasza elmúlt, még angyalibb lett, mint előtte volt.

Az első pár hónapban nem nagyon tudtam túllépni a saját egómon sem. Meghíztam baromira terhesség alatt, hiába nem ettem többet, mint előtte, mozogtam, dolgoztam, mégis plusz 33 kilót mutatott a mérleg szülésnél. Az első 2 hét alatt lement 20, majd visszajött jó pár és végül 20 kiló lement az első 4 hét alatt, a többi fokozatosan távozott, még 5 mindig van rajtam, de ez már állandósulni látszik és egyáltalán nem zavar. Hibáztattam magamban mindenkit. Magamat, anyámat a genetika miatt, Dorkát, Kriszt ... mindenkit, viszont érdekes, hogy a fogyókúra még csak véletlenül se jutott eszembe a szoptatás miatt, vagy mert volt, hogy emiatt a szaros miatt hetekig vajas kenyéren éltem, nehogy gond legyen a pocakjával. Szóval semmit sem tettem meg, csak sipárogtam. Aztán, ahogy olvadt le a súlytöbblet, az én lelkem is megnyugodott. Legalább ebből a szempontból ... mert ugye ott volt az éjszaka kérdésköre.

Nem volt a környezetemben olyan, akinek a gyereke 2 hetes korától végigaludta az éjszakákat, mindenkitől azt hallottam, hogy 2-3 alkalommal kel a gyerek, milyen kimerültek. Sosem éreztem fáradtságot, pedig 12 hetes kora óta dolgozom - na jó, talán egyszer - s ebből a sulykolásból fakadóan volt, hogy 10-szer keltem és néztem Dorkát annak ellenére, hogy a légzésfigyelő be volt kapcsolva, hogy tuti lélegzik-e, nincs-e gond? Az elején piszkáltam, hogy tuti alszik-e, amire persze megébred, de vissza is aludt. Aztán beszeretünk egy kislámpát, amivel már csak rávilágítottam és ellenőrizni tudtam. Másrészt amúgy is keltem sokszor, mert nem tudom ki hogy volt vele, de nekem szülés után a pisilhetnékem ugyanúgy elég sokáig megvolt, mint pocakosan. Úgyhogy róttam a köröket. Aztán az állandó derékfájdalom miatt kiköltöztem a földre a nappaliba, ami azért volt rossz, mert minden rezdülésére megriadtam, úgyhogy visszabútoroztam a hálóba, a  földre. Aztán ugye ott voltak a lemondások, mert hogy egy gyerek azzal jár, akárki akármit mond. Második lettem magam számára is. Nem volt a gondolok egyet és megyek valahova, nem volt egyedül töltött idő, amikor volt, akkor is sokszor Dorka járt a fejemben. Elmaradtak az ismerősök telefonjai, akiknek csak addig voltam vagy voltunk érdekesek, amíg a nagyon gyűlölt "még egyben vagy?" vagy a "még nem szültél meg?" kérdések sorozata záporozott. Fura volt, de hiányzott az érdeklődés vagy inkább a társaság. Krisz egyszer szólt, hogy elmegy szombat este bulizni, tök megörültem, s nekiálltam készülődni én is, amikor is belém hasított, hogy asszem ez így nem fog menni ... hiszen itt van a gyerek.

Sokszor elegem volt a napi rutinból is. Mindig ugyanaz ... untam baromira. Emlékszem egyszer, etetési idő következett, pár hetes volt Dorka, megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e inkább valami mást csinálni? Mondjuk szaladni a mezőn vagy pillangókat kergetni vagy mindegy mit, csak valami mást? Hát 3 órás éhezés után baromira nem akart semmit sem, csak cicit. Amikor megjött az érzés, hogy anya vagyok és felelősséggel tartozom egy élet iránt, hogy valóban szeretem ... mit szeretem, imádom a lányom ez az unalom is átváltott. 

Dorka nőtt, egyre több mindent lehetett vele csinálni, a nagy ragaszkodás, a szerelem, az együtt megélt pillanatok, azok a dolgok, amiket csak nekem csinált ... nagyon szerettem érte és elképzelni nem tudtam, hogy maradhatott ki ez a rajongás az elején ennyire, vagy egyáltalán milyen érzés volt helyette? S a mai napig nem tudom megfogalmazni. Egyik jó barátom mondta egyszer, hogy Dorka megdolgozott a szeretetemért és akkor nagy marhának tartottam, mert hát miért kellett volna ... s igaza volt.

Krisszel való rögös családdá válásunk is kellett ahhoz, hogy ennyire tudjam értékelni az életünket, amit élünk. Megéltük és túljutottunk rajta szerencsére.

Nem mondanám, hogy nagyon pityergős anyuka lennék vagy lettem volna, de azért volt pár alkalom s legtöbb az "ELSŐ" dolgokhoz tartoztak. Amikor megszületett, amikor először mosolygott vagy kommunikált velem. Amikor először megölelt, megpuszilt, amikor először megismerte az arcom. Sosem felejtem el ezeket. Minden rezdülését, minden kis dolgát igyekeztem átélni, mindennek tudtam egy idő után örülni, minden átértékelődött és átformálódott, legfőképpen én, mi, az életünk és vele együtt az egész családunk bővebb körben. Az elején sokszor elnéztem anyát Dorkával, beszélgetett neki, játszott vele, pedig még aranyom semmit sem fogott fel az egészből és tök hülyén éreztem magam sokszor, hogy eleget foglalkoztatom-e, hogy van-e elég idő rá. S volt, bőven ... Mindig beszélgettünk, ez nagyon ment. Sokszor a világ legnagyobb marháját csináltam magamból színes papírzacskóval a fejemen, seggel az égnek meredve, pörögve a szoba közepén egy mosolyért. Asszem innen kezdődött minden. Innen lettem 'lazaanya', mert nem lehetett ezt másként csinálni. Rágörcsölni, állandóan parázni meg végképp nem lehet. Nem nagyon foglalkoztam az okosok véleményével, amikor tanácsot kértem, kaptam, szelektáltam és kész. Anya, ő volt a példakép és a mai napig az. Minden tanácsa bevált a cumit és a cumisüveget leszámítva. Épp hétvégén kérdeztem tőle, hogy ugye felnő gyerek ezek nélkül is? - persze poénból.

Itt a blogban nagyon sok segítséget kaptam. Már csak a pozitív visszajelzések is sokszor baromi nagyot lendítettek rajtam, amit külön köszönök nektek!