"Vigyázz, mert Ő MÁS!"

... hangzott el ma ez a mondat a játszótéren és legszívesebben felrúgtam volna azt az anyukát, aki ezt így ki merte mondani. S csak annyit válaszoltam neki, hogy a te gyereked is más!

Játszóteret váltottunk mind térben, mint időben. Most délelőttönként járunk le, ilyenkor vannak a jó fej anyukák jó fej gyerekekkel, ráadásul mindenkit ismerünk, így szuper a közösség az új játszin, viszont ma délután mentünk le a rossz idő miatt és ekkor találkoztunk faszfej anyukával, buta gyerekkel.

A "más" gy fogyatékos gyerekre, Julira vonatkozott, aki egy tündérien aranyos Down-szindrómás csajszi, 3 éves csajszi, akinek aranyból van a szíve és még nagyobb karáttal foglalva a lelke. Odamentünk természetesen egyből hozzájuk, eléggé kiközösítve nyalta a homokot a kis család. Dorka egyből rávetette magát Julcsira, imádta, puszilgatta, beszélgetett neki, amikor be akarta venni a homokot a szájába, a csajom ráütött a kezére és hangosan rákiabált, hogy "nem, nem nem" - hűha, mondom milyen okos a gyerekem, aztán rájöttem, hogy igazából csak azért szólt rá, hogy inkább az ő szájába rakja. Odaadott neki minden játékot, építettünk homokvárat macifejekből, nagyon élvezték, sikogatott, énekelt neki a repedt fazék hangján és fél óra múlva Julcsi teljesen feloldódott Dorka és az én társaságomban. Igazából azt hiszem az ének volt az a pont, amikor a csajszi nézett, hogy azt a kurva, lehet, hogy én vagyok beteg, de ez a csaj sem épelméjű, az biztos ... és tényleg őrültekházát rendeztek ott 2 óra alatt. Annyira édesek voltak és én annyira szerettem érte Dorkát. Ennyire jószívűen, ennyire emberbarát, humánus módon hozzáállni egy kislányhoz még nem láttam. Vigyázott rá nagyon, okosan puszilta meg, nem volt vele durva, még a homokot sem szórta, mint máskor. Azt hittem, hogy ez ösztönből jön és azt gondolom, ez így is van, csak ezek a butábbnál butább szülők rontják el az egész kapcsolatot. Amikor még be sem ér a játszótérre vagy egy közösségbe és azt sulykolja egy pár éves gyerekbe, hogy az a lány "más", nyilván ő is másként fogja kezelni a hasonló gyerekeket és nyilván eleve előítélettel áll hozzá. Julcsi anyukája eleinte köpni-nyelni nem tudott attól, hogy velük játszottunk, sőt azt hiszem nagyon zavarban volt, pedig ez annyira szörnyű. Szégyellnie kellene magát a gyereke miatt? Na ne!!! Egyszer Zsu mondta, amikor telón beszéltünk, hívott már többször, visszahívtam és mondtam neki, hogy bocs, de etettem ... jól lebaszott, hogy ne már elnézést kérjek ... és nagyon igaza volt. Erre már nagyon figyelek. Első a gyerek.

"MÁS" ... nem értem ezt a szót, jobban mondva azt nem értem, hogy miért a fogyatékosokra használják. Minden ember más, minden gyerek más, mindenki más, nincs két egyforma. Sajnos vannak olyanok, akiknek az Élet ezt osztotta, de ezzel együtt lehet vagy muszáj együtt élni. Számomra sosem volt egyik fogyatékos sem más. Én vele nőttem fel. Édesanyám testvére is fogyatékos, emellett siket-néma, mégis teljes értékű életet él. Háztartást vezet, bár baromi lusta sokszor, de megcsinálja. Kommunikál, ahogy tud,de úgy, hogy mindenki megértse. Sosem volt ciki. SOHA! Minden fontos eseményen ott volt, sosem volt szégyenérzetem, sosem gondoltam, hogy nem oké, hogy velünk van, vagy mellettem sétál az utcán és kézzel-lábbal mutogatunk közben, hogy értük a másikat. Dorkának is természetes a fogyatékos ember jelenléte és nagyon jó ez. Nem másak ők, ugyanolyanok, mint mi. Ugyanarra képesek, sokszor igaz nagyobb erőfeszítéssel, de ugyanolyanok. Sosem használtam másra ezt a szót, bármilyen rendellenessége volt, hiszen ember. Egy 3 lábú kutyára sem azt mondjuk, hogy fogyatékos, vagy más, hanem azt, hogy egy kutya ... és állatról beszélünk. S nem sajnálom őket. Egy diszlexiásra miért nem mondjuk, hogy más?!

Nyilván, ha egy olyan tolószékes, izomsorvadásos, oxigénpalackos embert látok, aki sosem volt és nem is lesz képes ellátni önmagát ... azt félve megnézem, mert valljuk be őszintén nem meri senki sem megbámulni, pedig szívünk szerint alaposan szemügyre vennénk, de inkább kikerüljük, vagy csak elkapjuk a tekintetünk vagy átnézünk rajta, mintha természetes lenne. Na, őket én is már sajnálom és nem csak őt, hanem a szüleit, a családot és mindenkit, aki bent van ebben az őrületben.

Emlékszem nálunk is felmerült a kérdés, ha a Down-szűrésen nagyon nagy baj lenne, ha konkrétan Dorka baromi beteg lett volna, akkor mi lett volna. Mi szűrés előtti estén leültünk Krisszel, és még mielőtt bármit mondott volna és kijelentettem, hogy akkor nem tartjuk meg. Meg lehet kövezni ... és pont most hoztam fel az ellenérveket ... mégis így döntöttem volna és nem tudtak volna megakadályozni semmivel sem. Úgy gondoltam, hogy ha tudják biztosítani azt nekem millió százalékra, hogy nem kell 70 évesen azon gondolkoznom, hogy ki fogja innentől nevelni, ki fogja gondját viselni ... akkor talán ... egyébként nagyon nehéz, de nem vállaltam volna be. Úgy gondoltam, ha már 4 évet vártunk, ha már ennyit kínlódtunk, muszáj, hogy minden rendben legyen és egy olyan gyerekem legyen, aki így áll hozzá, minden fenntartás nélkül, hatalmas szívvel és szeretettel, barátsággal ... olyan büszke voltam rá ismét.

Amikor jöttünk el a játsziról, az ajtó mellett állt a nő, aki a bűvös mondatot mondta és megjegyeztem neki, hogy "az én 9 hónapos gyerekemnek több esze van baszd meg, mint neked!" - s hatalmas megelégedéssel jöttünk el a játszótérről. Beszélgettem Julcsi anyukájával, kérdeztem, hogy miért nem viszi oda a lányát a többiek közé játszani ... eleve fél az előítélettől. Kérdeztem tőle, ha Dorkának lenne egy a fél fejét eltakaró  baromi nagy búbos, szőrös anyajegy, akkor vele se játszanának Julcsival? Mondta, hogy dehogynem ... na itt a válasz és sajnos azt gondolom, hogy anyuka hibája is, hogy eleve ennyire tart az előítélettől és beilleszteni sem próbálja a gyereket, pedig totálisan normális a csaj. Vigyázni kell rá, kicsit jobban, mint a többeikre, de egy kéz törött gyerekkel is óvatosan játszunk.