Kósza gondolatok

Lehet ez a bejegyzés olyan össze-vissza lesz, a gondolataim szárnyalnak jobbra-balra.

Ma délután mérges voltam Dorkára, mert nem akart aludni, itt a hidegfront, ilyenkor a lányom egy totális őrült jelenséggé változik, majd Krisz is hazaért és eljátszott vele, amíg én befejeztem a sütést, ugyanis holnap nagy nap lesz, megkeresztelik Dorkát.

Eljött az este, már totál nyűgös volt a fáradságtól, még a kakaóját sem itta meg mindet, bele-belekortyolt, csak aludni akart, aztán persze átesett a holtponton és mint egy búgócsiga, úgy pörgött még nyolckor is, én pedig egyre feszültebb lettem. Szólt Krisz, hogy menjek ki rágyújtani, elaltatja Dorkát ... neki sem ment, sikongatott, nevetgélt, addigra én is lenyugodtam, bementem hozzájuk, kivettem a kiságyból, az ölembe raktam, nekem háttal, felhúztam a lábait, ahogy szoktam és ringattam. Természetesen ez sem használt. Megfordult, a mellkasomra rakta a fejét, abbahagytam a ringatást és csak szuszogtunk együtt halkan. Egymás szemébe néztünk, mondtam neki, hogy mennyire nagyon szeretem és ne haragudjon, hogy feszült voltam és mérges, de anya butus is tud lenni. Néztük még egy darabig egymást, lecsukta a szemét és elaludt. Néztem, néztem és ahogy fogtam, eszembe jutott, hogy egyszer feküdt már így, ugyanebben a magzatpózban az ölemben, ugyanígy volt a fejecskéje, csak akkor 4 kiló volt és 8 hónappal fiatalabb. Elkezdek folyni a könnyeim, ahogy visszapörgettem az időt, amikor mini volt még, amikor ugyanígy szuszogott a mellkasomon, annyi különbséggel, hogy kisebb volt a haja, kisebb volt mindene. A lábain a kis gödrök ugyanazok, csak nőttek vele együtt. Ugyanúgy csücsöríti a száját és amikor mosolyog álmában, csodaszép. Aztán végiggondoltam az elmúlt 9 hónapot, ahogy megszületett, hogy mennyire nagyon akartuk, amikor legelőször magamhoz fogtam, éreztem újra a magzatmázas illatát. A kezei ugyanabban a helyzetben pihentek a vállaimon és annyira, de annyira szép volt, mint most. Néztem a kézfejét, ahogy szorította a kis takaróját és eszembe jutottak azok a szoptatós pillanatok, amikor a mellkasomon pihent ugyanígy a keze a feje mellett. Beleszagoltam a hajába és annyira Dorka illata volt. .Figyeltem a lélegzését, szagoltam a kakaóillatú száját, ahogy csücsörítve félig mindig nyitva van alvás közben és potyogtam a könnyeim.

Jó anyja vagyok? Szeret biztosan? Meg tudok neki mindent adni? Jól érzi-e magát velem, velünk?

Itt most a társadalmi elvárások vannak, mert azok nem érdekelnek, hanem maga Dorka és a kis gondolatai számítanak. Persze, mindenki mondja, hogy kiegyensúlyozott, jól nevelt, boldog baba és én is ezt látom, de ez sem számít igazán. Ő jól van-e ott, ahol- és akikkel van? Jól csinálom-e azt, amit teszek? 

Persze, hogy jól, mégis kételyek merültek fel bennem. Amikor hisztizik, eddig szerencsére nem sokszor volt ilyen, leültetem, megvárom, amíg végez vagy észbe kap és csak akkor engedem magamhoz, akkor jól megölelgetjük egymást és megy minden tovább. Viszont amíg ott sír egyedül, addig mi történik benne? Nyilván sosem fogom megtudni, ha csak egyszer el nem mondja ... utál olyankor? Érzi-e, hogy akkor is imádom, csak igyekszem következetes maradni ... szóval nehéz dolgok ezek és lehet hogy felesleges kérdések, de most, ahogy ott feküdt rajtam, megfogalmazódtak bennem.

Folytak a könnyeim, igazából nem tudom megfogalmazni miért. Akkora szeretet és féltés árasztott el, emellett olyan jó volt újra átélni, jó volt újra vele együtt lélegezni. Jó volt érezni az illatát, ahogy a vizes haja a bőrömhöz ért. Olyan jó volt ... megköszöntem neki, hogy van nekünk, hogy minket választott szüleinek. Kértem a jó Istent, hogy vigyázzon rá, amíg csak lehet és ne történjen vele baj.

Közben eszembe jutottak a nehézségek, majd amikor legelőször mosolygott, amikor legelőször gagyogott, amikor először kaptam puszit tőle. Eszembe jutottak a reggelek, hogy kiveszem a kiságyból, megpuszilgatom, megölelgetem és mindezt viszonozza egész addig, amíg készítem a kakaóját. Ahogy apát ébreszti puszival, öleléssel. Annyi, de annyi szeretet van ebben a kislányban, elmondani nem lehet. Olyan nagyon tud ölelni, bújni, csüngni az emberen, annyi hála van benne, pedig nincs miért, igazán mi vagyunk szerencsések, hogy velünk van és örömmel tölti be a mindennapjainkat és a kezdeti nehézségek ilyenkor feledésbe merülnek, vagy nem tűnik olyan nagy problémának.

Azt hiszem, jó anyja vagyok ... vagy legalábbis ezt kapta szegényem :)

Nagyon szeretjük és azt gondolom, hogy ennél többet nem is tehetünk.

Sok blogot olvasok, mellette rengeteg anyukával beszélgetek. Több helyen tapasztalom, hogy siettetik az időt, hogy mikor tartunk már itt, vagy ennek a gyereke ezt tudja már, az enyém nem, vagy az egyik így fejlődik, a másik nem. Nem értem ... én annyira megéltem Dorkával minden pillanatot, annyira együtt akartam lenni vele, olyan gyorsan nőnek, annyira pörög az idő, hogy két és fél hónap múlva az első szülinapját ünnepeljük, miközben a szívem szakad meg, hogy megállíthatatlanul telnek a napok, a hónapok. Én úgy élveztem, amikor minike volt, amikor csak feküdt, mint egy szargombóc, mert annak is megvolt valahogy a varázsa és sosem akartam az időt gyorsítani, sosem hasonlítottam a gyerekem máséhoz - na jó, talán az első egy hónapban, aztán túlléptem és nagy butaságnak tartottam, hiszen minden gyerek egyedi, úgy, ahogy mi felnőttek sem vagyunk egyformák, ők sem, mégis valahogy elvárjuk tőlük -. Minden rezdülését élveztem, minden fejlődési lépcsőjére büszke voltam, minden kis dolga a mai napig a szemem előtt van és bánom, hogy ilyen gyorsan megy az idő ... azt hiszem azok még jobban fogják bánni, akik sürgeti akarják, vagy nem elégszenek meg azzal, ami van.

Egyik blogban olvastam egyszer, tanácsként kapta az író, hogy mindig tűzzön ki maga elé új célokat - amivel nincs is baj - így jobban telik az idő, mert a megvalósítás is gyorsítja az időt ... miért kéne? Nekem két célom van, volt: az egyik hogy Dorkának, ha nagyobb lesz, el tudjam mesélni, mi történt vele, én nagyon szerettem anyától hallgatni ezeket a babás sztorikat. Ehhez viszont az kell, hogy mindig abban a pillanatban együtt kell lélegezni a babával. A másik, hogy boldog legyen. S tényleg nem vágyom ennél többre. Másoktól hallottam, hogy túl kell élni az első időszakot, sőt ostoba fejemmel még én is írtam valakinek ... aztán rájöttem, hogy de butaság. Miért kellene túlélni? Hiszen akarta ezt a gyereket, vele akart lenni és nem túlélni kell őt, hanem vele együtt létezni, a problémákat megoldani, a jóknak együtt örülni és kiélvezni minden helyzetet, mert sosem jönnek vissza azok a pillanatok.

Ez nem azt jelenti, hogy minden elé helyezem Dorkát, hiszen van életemnek egy olyan része, ami nélküle zajlik, mert kell, sőt azt hiszem ez 2 hetes kora óta így van, mégis valahogy meg kell teremteni az egyensúlyt a kettő között.

Pityeregtem és amikor betettem Dorkát az ágyába, még néztem egy darabig. Olyan békésen aludt, olyan szép volt a pöttyös hálórucijában. Még egyszer halkan elnézést kértem tőle a feszültségért, majd jó éjt puszi és kijöttem. Lezárult egy újabb nap, holnap új kezdődik ...