Add oda!

Hát nem adom!

Jaj, ezt olyan rossz leírni, de muszáj lesz! Asszem segget csináltam a számból, mégis igyekszem magam tartani és hogy ne lássa rajtam senki sem, próbálok uralkodni magamon és az érzéseimen.

Mindenki el akarja vinni Dorkát, mindenki vigyázni akar rá, mindenki dajkálni és pesztrálni akarja, de úgy, hogy én nem vagyok közelben ... ez olyan rossz érzés. Eddig nagy volt a szám, most nem. Anyával itt merem hagyni, sőt, nála nincs meg a mi lesz ha ... gondolat! Nála jobb kezekben nincs a Kincsem. Viszont másra nem merem hagyni a gyerekem, mert mi lesz ha sír, ha engem akar, ha éhes, ha szomjas, ha bekakilt, ha bepisilt, ha ... ha ... ha ... már anyósomékhoz is nehezen engedem el egyedül (apa viszi ki, ott is marad vele). Mégis sajnálom azt az időt, amit nem velem tölt és nem láthatom. Mi lesz, ha épp akkor csinál valami eget rengető hatalmas dolgot? Például a szájához emeli a kezét egy olyan pozícióban, amit még nem láttam ... meg hasonló nagy cselekedetek. Szóval tudom ésszel, hogy ez butaság, de nagyon nehezen adom ki a kezemből. Pár héttel ezelőtt még nem volt ilyen érzésem. Most, hogy megvannak a közös kis dolgaink, nehezebb őt odaadni akárkinek is. Ha jön valaki, vagy megyünk valahova, azzal nincs semmi baj, akkor együtt vagyunk, csak amikor belátható távolságon kívül vagyok, az a gáz. S érdekes az is, hogy anyától viszont egyáltalán nem sajnálom, teljesen nyugodt szívvel ráhagyom és elmegyek bárhova. Nyilván hosszú órák után hiányzik Dorka, de kezelhető. Régebben azt mondogattam, hogy viheti bárki, hát nem ... nem adom. Majd csak szilveszterkor :) Azért hozzáteszem zárójelben, hogy azzal semmi gond nincs, sőt örülök neki, ha valaki elkéri a kezemből, hogy rázza a seggét, amikor épp olyan heppje van, csak legyek valahol a közelben.

Nagyon érdekes, mennyire hozzá lehet szokni egy babához. Mennyire tud ragaszkodni az ember a sajátjához. Mennyi szeretetet kapunk tőle s mennyire határtalanul viszonozzuk. Nincs ilyenkor az emberben önzőség. Szerintem a szülői léttel ez a szó megszűnik. Persze, vágyunk a régi életünkre, a régi szokásainkra, mégsem cserélném el semmiért sem a szaros pelenkákat. Most, hogy készülünk az év legszebb ünnepére új értelmet nyertek a mindennapok, hiszen Dorkáért készülünk, szervezzük a teendőket. Annak ellenére, hogy nem nagyon fogja érteni a dolgokat, csak valami nagy akármi fog a szobában állni, ami csillog-villog és más a szag is, mint ami megszokott, Maja is seggel az égnek meredve pörög majd a fa alatt az újtól és a villogástól, annyira boldog lesz: végre fa, a lakásban és még csillog is, lehet játszani és a nagy gömb előtt illegetni-billegetni magam ... mert ilyenkor valami királylánynak képzeli magát és nem tud elmenni egy-egy dísz mellett úgy, hogy végig ne nyalja és meg ne nézze benne magát ... mégis ezer százalékra veszem, hogy úgy fogok sírni a fa alatt örömömben szenteste, mint egy kisgyerek. Egy nagy szívfájdalmam van: életem első olyan szentestéje lesz, amikor nem anyáéknál vagyunk, nem együtt. S a könnyeim ezért is hullani fognak, mert nagyon fognak hiányozni ... úgy néz ki sajnos, hogy nem tudnak feljönni, bár olyan nagyon jó lenne, ha valahogy mégis megoldódna.

Szóval ennyi érzelmesség után még nehezebb Dorkát bárkire is rábízni. S azt hiszem alapvetően, hogy még nincs is itt az ideje annak, hogy lepasszoljam úgy valakinek, hogy nem itthon a megszokott kis környezetében van, a megszokott dolgaival, a megszokott társaságban. Majd annak is eljön az ideje, hogy pár órát máshol, másokkal legyen. Majd amikor már élvezi mások társaságát, amikor már le tudja kommunikálni akár a maga nyelvén, hogy mire van szüksége vagy mi a gondja épp. S biztosra veszem azt is, hogy eljön az idő, amikor könyörgök, hogy valaki vigye már el, csak pár órára ... most még nem az a korszak van. Sokszor most is megfordul a fejemben, hogy milyen jó lenne itt és emitt lenni, ezt és azt csinálni, aztán ránézek, átölelem, rám mosolyog és mindenhol jó, de legjobb vele érzés jár át.