2011. JÚLIUS 26., KEDD
Álom, édes álom: Fáj a pocakom és a derekam. Szólok Krisznek, hogy menni kéne, mert itt az idő. Krisz válaszol: "majd ha felkel a nap" - ő éjjel biztos nem megy sehova sem, nem fog látni a sötétben és nagyon fog fázni, meg Maja ugatását sem hallja majd oda, ahova megyünk. Nem értem. Megvárjuk a reggelt, felkel a nap. irány a kórház gyalog. Nagyon hosszú és fájdalmas utat kellett megtenni az épületig, de Krisz kitartó volt, a végén már ő vitt a kezében és közben noszogatott, hogy szedjem össze magam, mert kell az erőm. Az út során néha inni ad, mert kiszáradok nagyon. Megérkezés után felvesznek a szülészetre. Bea jön, segít. Beöntést ad, megborotvál, beszélgetünk két fájás között, mit hogy szeretnék. Elmondom, hogy szülni akarok és odaadom a homeós bogyókat. Krisz közben végig fogja a kezem és mondogatja, hogy már nincs sok hátra. Közben a dokim is megérkezik, aki egy hosszú, fekete göndör hajú nő és megvizsgál. Nem tágulok, viszont a fájások nagyon erősek, egyre nehezebben viselem. Krisz feje és válla is fáj nagyon már. Mondja, hogy valamit csináljanak már velem, mert nem bírja ezt a kínlódást, valami miatt egyre nehezebben kap levegőt, s a nyakán lévő sálat hiába cibálja nem tudja levenni. A doktornő a császár mellett dönt. Nem kapok epidurális érzéstelenítőt, csak altatni akarnak, mégsem sikerül Bármennyi gázt szívok, nem álmosodom. Krisz egyre rosszabbul van. Kapok a vállamba egy szurit, melytől elbódulok, de érzem a hideg szike élét a hasam alján és a fenekem fölötti csíkban. Vágnak. Mégsem fáj, csak hűvös, szinte nyikorog a kés a hátamban és a bőrömön. Krisz arca az utolsó kép, amire emlékszem, majd keltegetnek és én követelem a babámat. Azt mondják 2000 g és 50 cm Dorka, nagyon pici, nem adhatják oda, Krisz vele van, ne aggódjak. Áttolnak egy nagyon szép fehér szobába, gépekkel és csövekkel vagyok körülvéve. Hasra fektetnek, semmit sem érzek, csak pisilnem kell ... nagyon. Mondják, hogy adjam oda a kórházi csomagom, mert felöltöztetnek és Tena Lady-t is rakjam ki magamnak a bugyikkal együtt. Mondom, nekem se kórházi cuccom, se Tena Lady-m, se bugyim. Csak egy tangám van, egy fehér zoknim és a ruhám, amiben jöttem. Kriszt próbálom hívni, nem veszi fel. Jó lenne valakit elérni, hogy segítsen, mert itt vagyok bent, szültem és nincs semmim. Egyedül maradtam és egyre jobban fázom. Közbe-közbe egy nővér bejön és rám néz. Nagyon vérzem. Egy lepedő van betömködve a lában közé. Nem értem a helyzetet és nem tudom miért érzem ezt a baromi nagy nyugtalanságot, hisz a babával van az apja, akkor nem lehet baja. Biztosan elmúlt Krisz fejfájása is már, de miért nem jön senki sem segíteni? Megpróbálok felállni, hogy lemenjek és vásároljak magamnak valami ruhát, bugyit és betétet, majd egy körrel megkeresem Dorkát is. Elindulok .... és csörög az ébresztő óra.
Álom, édes álom: Fáj a pocakom és a derekam. Szólok Krisznek, hogy menni kéne, mert itt az idő. Krisz válaszol: "majd ha felkel a nap" - ő éjjel biztos nem megy sehova sem, nem fog látni a sötétben és nagyon fog fázni, meg Maja ugatását sem hallja majd oda, ahova megyünk. Nem értem. Megvárjuk a reggelt, felkel a nap. irány a kórház gyalog. Nagyon hosszú és fájdalmas utat kellett megtenni az épületig, de Krisz kitartó volt, a végén már ő vitt a kezében és közben noszogatott, hogy szedjem össze magam, mert kell az erőm. Az út során néha inni ad, mert kiszáradok nagyon. Megérkezés után felvesznek a szülészetre. Bea jön, segít. Beöntést ad, megborotvál, beszélgetünk két fájás között, mit hogy szeretnék. Elmondom, hogy szülni akarok és odaadom a homeós bogyókat. Krisz közben végig fogja a kezem és mondogatja, hogy már nincs sok hátra. Közben a dokim is megérkezik, aki egy hosszú, fekete göndör hajú nő és megvizsgál. Nem tágulok, viszont a fájások nagyon erősek, egyre nehezebben viselem. Krisz feje és válla is fáj nagyon már. Mondja, hogy valamit csináljanak már velem, mert nem bírja ezt a kínlódást, valami miatt egyre nehezebben kap levegőt, s a nyakán lévő sálat hiába cibálja nem tudja levenni. A doktornő a császár mellett dönt. Nem kapok epidurális érzéstelenítőt, csak altatni akarnak, mégsem sikerül Bármennyi gázt szívok, nem álmosodom. Krisz egyre rosszabbul van. Kapok a vállamba egy szurit, melytől elbódulok, de érzem a hideg szike élét a hasam alján és a fenekem fölötti csíkban. Vágnak. Mégsem fáj, csak hűvös, szinte nyikorog a kés a hátamban és a bőrömön. Krisz arca az utolsó kép, amire emlékszem, majd keltegetnek és én követelem a babámat. Azt mondják 2000 g és 50 cm Dorka, nagyon pici, nem adhatják oda, Krisz vele van, ne aggódjak. Áttolnak egy nagyon szép fehér szobába, gépekkel és csövekkel vagyok körülvéve. Hasra fektetnek, semmit sem érzek, csak pisilnem kell ... nagyon. Mondják, hogy adjam oda a kórházi csomagom, mert felöltöztetnek és Tena Lady-t is rakjam ki magamnak a bugyikkal együtt. Mondom, nekem se kórházi cuccom, se Tena Lady-m, se bugyim. Csak egy tangám van, egy fehér zoknim és a ruhám, amiben jöttem. Kriszt próbálom hívni, nem veszi fel. Jó lenne valakit elérni, hogy segítsen, mert itt vagyok bent, szültem és nincs semmim. Egyedül maradtam és egyre jobban fázom. Közbe-közbe egy nővér bejön és rám néz. Nagyon vérzem. Egy lepedő van betömködve a lában közé. Nem értem a helyzetet és nem tudom miért érzem ezt a baromi nagy nyugtalanságot, hisz a babával van az apja, akkor nem lehet baja. Biztosan elmúlt Krisz fejfájása is már, de miért nem jön senki sem segíteni? Megpróbálok felállni, hogy lemenjek és vásároljak magamnak valami ruhát, bugyit és betétet, majd egy körrel megkeresem Dorkát is. Elindulok .... és csörög az ébresztő óra.
Tegnap volt egy kis időm és visszaolvastam a blogom az elejétől kezdve és kirázott a hideg, amikor a fent olvasható bejegyzésem olvastam. Tulajdonképpen egy az egyben megálmodtam Dorka születését úgy, ahogy aztán történt a császármetszést leszámítva. Vagy inkább máshogy fogalmazok: az érzések, az érzetek azok, amiket Dorka átélhetett ténylegesen. Írtam akkor is, hogy álmomban Kriszre vetítődött ki Dorka pocakomban lévő kínlódása. A nyakán lévő sál fojtogatása, az hogy nem kap levegőt, ezt mind-mind Bubus élte át a szülőcsatornán kifele haladva. A sál a köldökzsinór volt, kétszer nyakra rátekeredve. Krisz feje és válla is azért fájt, mert Bea Dorkát ezen testrészek fogásával rántotta ki belőlem. Az álmomban is követeltem a babámat a valósággal megegyezően, s nem kaptam meg egyből sem a leírtakban sem élőben. Ráadásul hiába voltak már előtte éjjel komoly jósló fájások, nem indultunk el a kórházba szülni, csak reggel, amikor felkelt a nap, s ténylegesen Kriszre kellett várni a borotválkozási mizériája miatt, mint ahogy álmomban is. Mint ahogy igaz az is, hogy nagyon hosszú utat - szombat délelőttől hétfő 21:57-ig - tettünk meg a gyerekemmel együtt ahhoz, hogy végre kint legyen, azzal együtt, hogy a valóságban sem tágultam rendesen csak a fájások voltak meg.
Félelmetes most visszaolvasni a bejegyzésem, félelmetes végiggondolni és újra megélni a történéseket, remeg a kezem a billentyűzeten, üdv kicsi lány a nagyvilágban!
De már túl vagy rajta, túl vagytok rajta, szeretitek egymást és ez a lényeg. Valahogy meg kell próbálni a szülés okozta traumákat. Én sokági nem mertem és nem is akartam beszélni róla. Tök jó, hogy te a legelejétől kezdve írsz mindenről, sokszor teljesen részletekbe menően, mert ez mind-mind segít feldolgozni az élményeket szerintem. Éd ha tudsz ezekről beszélni Krisszel is, akkor az a legjobb, hisz ő az, aki a társad és együtt csináltátok végig az egész szülés-dolgot is. Az meg, hogy ennyire rá vagy hangolódva Dorkára, fantasztikus, hiszen az Édesanyja vagy, így nem is meglepő. Meg annyira vártátok, miért is lenne meglepő :) A lényeg, hogy tudd, megtörtént, ami megtörtént, csak fejlődtetek általa. Az biztos, hogy még jobban kötődtök egymáshoz Krisszel is. Csak szeressétek egymást és vigyázzatok egymásra, de ez úgyis megvan :) Puszi
VálaszTörlés