Érdekes érzések

Ma hajnalban - amikor Dorka már harmadszor kelt fel és én már harmadszorra nem tudtam visszaaludni -, gondolkoztam el egy olyan érzésen, ami már hetek óta bennem van, csak valahogy nem tudtam megfogalmazni. Lehet most sem lesz konkrét, de ha leírom, talán megfejtem saját magam.

Dorka előtt csak magamért voltam felelős: ha beteg voltam - évente egyszer - akkor a megfelelő készítménnyel gyógyítottam magam, ha éhes voltam, ettem, ha szomjas, ittam, ha dolgozni kellett menni, elindultam, ha más volt, mást csináltam. Ha nagyobb gondom volt, vagy csak nagyot kerekítettem valamiből, mindig volt, akire számíthattam és ha úgy akartam, nem kellett egyedül megoldást találnom. Ha nem akartam valamiért felelősséget vállalni, nem vállaltam. Ha valakivel nem akartam találkozni, nem futottam vele össze. Ha nem akartam valahova menni, nem mentem, ha el akartam halasztani valamit, eltoltam. Ha valamit nem szerettem volna megcsinálni, nem csináltam meg. Úgy volt jó az élet, ha benne nekem jó volt ... mondom máshogy nagyon lesarkítva: úgy volt jó, ha elsősorban nekem volt jó ... tényleg lesarkítva. 

Majd jött Dorka és megváltozott minden. 

Röviden: úgy jó az élet, hogy elsősorban neki jó legyen, sőt kiélezve: NEKI JÓ LEGYEN!

Hosszabban: ha beteg Dorka - egyszer fordult elő -, nem volt elég az én saját elképzelésem, kikértem szakember véleményét, mert még véletlenül sem akartam rosszat neki annak ellenére, hogy végül is ő is azt tanácsolta, ami az én első gondolatom volt ... mégis kellett a megerősítés. Az ember magán kísérletezik, de ha a gyerekéről van szó, a legjobb, a leggyorsabb és a leghatékonyabb módszert akarja most, rögtön, azonnal. Régebben hajlamos voltam a Pató Pál Úr: az "Ej! Ráérünk arra még!" - effektre, viszont amióta Életke megvan, mindent akkor és most kell csinálni, akkor és most kell megoldást találni, akkor és ott kell megélni a legapróbb dolgokat is ... s ez nem is olyan egyszerű ám! Turbófokozat szuperanyu feelingel: mindenre emlékezni akarok, mindent meg akarok örökíteni, csak nekem van gyerekem és csak én tudom a legjobban, ráadásul csak nekem, csak a legkülönlegesebb és különben is ... átestem ezen, mindenki átesik ... rájöttem, hogy képtelenség és butaság ez, hiszen olyan élményektől fosztom meg magam, ami egyedi és megismételhetetlen. Egy fotó előkészítése közben Dorka mosolygott egyszer és tiszta lelki beteg voltam, hogy nem láttam ... tudom most már, hogy hülyeség, mégis megéltem ... de már túléltem és túlléptem. itt most mosoly jelnek kell lennie :)

Bubusnak, ha gondja van, rám számíthat elsősorban s hogy jó anyaként tündököljek magam és a gyerekem előtt - mert más nem számít most, meg eddig sem -, először megpróbálom megoldani, ha nem megy, segítséget, tanácsot kérek. Mégis elsősorban az én felelősségem. Nem léphetek túl rajta, ha úgy tartja kedvem, nem ódázhatom el, ha épp nincs kedvem valamihez. Nagyon jó példa volt erre a sebészeten való várakozás, a beavatkozás és az utána következő itthoni kezelés. Amikor ott voltunk a kórházban, néztem az anyukákat, akik nálam mind idősebbek voltak. Én olyan kis kezdő anyukácskának tűntem velük szemben és megfordult egy másodpercre a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha az ilyen szar helyzeteket valaki más venné át. Mondjuk ha kettő lenne belőlem - na most az uram nagyon dünnyögni fog és a nem tetszését fogja kifejezni -, az egyes számú AnyaLiz csak a jó dolgokat csinálná Dorkával, a kettesszámú AnyaLiznek jutnának a kellemetlen feladatok, mint a sebészet, az oltás, a fájdalomcsillapítás, az éjszakai felkelés stb ... így egyeske csak a jó dolgokat élné meg, ketteske a kevésbé kellemeseket. Emellett a szeretet, a ragaszkodás és a kapocs mindkettő Anyával ugyanolyan lenne és Dorka mindkettőt szeretné és bízna benne. S itt döbbentem meg, hiszen nekünk Kincsünkkel ez volt az első olyan megpróbáltatás, amikor nem tudtuk mire számíthatunk, mennyire fog fájni stb ... Rájöttem: hiába szeretem, féltem, óvom, mégis vannak és lesznek olyan történetek, amiktől nem tudom megvédeni, amiknél hiába állok ott mellette, mégis át kell esni rajta, még ha kellemetlen is ... még akkor is, ha anya és apa szíve megszakad közben, mégis meg kell élni, nem lehet elódázni, sőt lesznek olyan helyzetek is, amikor nem foghatom a kezét s mégis megtörténnek a dolgok tőlem függetlenül. Dorkának a nunis beavatkozás másnap reggelén összehegesedett a seb és muszáj volt szétválasztani. Nekem kellett megoldani és szétfeszítettem, amin aztán én jobban sírtam, mint ő, mondhatni neki nem fájt, nekem nagyon. Elnézést kértem tőle, hogy fájdalmat okoztam, de muszáj volt. S elgondolkoztam: muszáj fájdalmat okozni a gyerekemnek? Annak, akit a világon legjobban szeretek? Ez olyan groteszk ... de muszáj .. hozzáteszem zárójelben, hogy a héten voltunk kontrollon és mindent rendben találtak. Így szabad sz út a kiskrapekok előtt ... majd vagy száztíz év múlva.
Szóval hagyni kell, hogy végigmenjen a neki szánt úton. Segíteni, ha kell összekaparni a kis szívét-lelkét, ha kell mellette állni, de nem megoldani helyette a dolgokat. Összeszorul sokszor a torkom, de hát ezek kellenek ahhoz, hogy normális, egészséges felnőtt cseperedjen belőle. A következő jelenet elmond mindent a hülyeség legfölsőbb szintjéről: Dorka fekszik a játszószőnyegen, játszunk. Hason van és nyúl a katicájáért. Messzebb rakom, hogy kicsit dolgozzon érte, fejlődjön az izma és a koordinációja ... mire ennek a mozdulatnak a végére értem, lelkiismeret-furdalásom lett egy ezredmásodpercre: szegény gyereket minek szívatom, alig tud elkepeszteni idáig, most meg ahelyett, hogy megkönnyíteném a dolgát, köcsög módon arrébb rakom Pöttyömöt ... aztán vissza a realitások talajára és jól lehülyézem magam, hogy na ez már túlzás, szednél legyél anya ... de mégis megfordult a fejemben ... csak azért, hogy a babámnak könnyebb legyen ... viszont nem oldhatok meg helyette mindent. na, ezen is túlléptünk és újra itt a Földön.
Muszáj felelősséget vállalni, ha akarom, ha nem. Ha elrontok valamit a gyerekkel kapcsolatban, csak saját magamnak köszönhetem. Jó lenne, ha rendelkezésre állna egy időkapszula, amit előre-hátra lehet tekergetni, hogy látnám, ha ezt és ezt csinálom ez és ez lesz a következménye így és úgy fog alakulni, formálódni ez a kis életke. Nagyon nagy felelősség és ez csak most tudatosult bennem igazán. Nem csak a jó, kellemes dolgokat kell megélni vele, hanem a nehezebb, rosszabb körülményeket is. Ezt azért sehol se mondják el, ez nincs leírva egyik szakkönyve sem, csak hogy "életed egyik legszebb időszaka veszi most kezdetét" ... na, és ide kellene rakni a legnehezebbet is és azt is, hogy "kiscsillag, anyád nem lesz ám ott, hogy a gyereked elvigye a kórházba, az orvoshoz, vagy 'nyüglődjön' vele, amikor a hasa fáj stb ..." A terhességgel azt hittem felkészültem mindenre, de közel sem. Sőt megkockáztatom, hogy még a szülésre sem sikerült maximálisan, a gyereknevelésre pedig egyáltalán nem ... ami nem baj, hiszen ez menet közben alakul, formálódik. Mindig van visszajelzés, mindig van, aki megveregeti a vállad, hogy ez igen, ezt nagyon jól csinálod, mindig van valaki, aki utat mutat, aki segít ... de alapvetően magadnak kell megcsinálni. Persze ott van apa, aki segít, aki elkísér, akivel megbeszéled a dolgokat, aki megtanít a gyereknek dolgokat, akinek ugyanúgy rosszul esnek a babát ért nehézségek, fájdalmak, oltások, de az anyai szív mégis más. Ez a szív szó szerint tud fájni, tud sajogni és nálam meg tud szakadni egy oltás során is akár. 

Fog-e változni? Nem tudom! Talán idomul a helyzetekhez, egy idő után könnyebben túllép dolgokon, de örökre szeret és szüntelen dobog Dorkáért, amíg világ a világ.