Így élünk mi

Kedden Krisz egy hatalmasat zakózott egyik ismerőse udvarán - telibe verte a hátát úgy, hogy ki sem támasztott, mert Maja a kezében volt és hát szegény kutya hogy megijedt volna, ha még el is dobja, így inkább magát verte agyon -, aminek a következménye borda és izom zúzódás lett, illetve magatehetetlen fekvés napokig. Hozzáteszem, de csak halkan, ha időben elment volna dokihoz és kezeltette volna vagy legalább pihent volna az esését követő naptól kezdve egy kicsit, akkor szerintem megúszta volna egy kisebb sérüléssel és nem a baleseti sebészeten hesszelünk péntek késő délután. Innen indul történetem, mely legalább annyira vicces, mint amennyire nem.
Késő délután, miután Krisz már alig bírt mozogni és dohányos lévén inkább nem gyújtott rá - nem akart kimenni a lépcsőházba bagózni, annyira fájt a háta, ettől a lábai és a keze is - eljött az idő, amikor el kellett indulni a baleseti sebészetre, mert ha már a cigi sem kell, akkor nagy gáz van. Nehezen, fél órás összekészülődés után leért az uram az autóhoz úgy, hogy már eleve fel volt öltözve, mi is leevickéltünk Dorkával felügyelet híján. Másfél óra alatt végeztünk a kórházban felvétellel, vizsgálattal, röntgennel, diagnózissal, mindennel együtt, úgyhogy egy szavunk se lehetett az ellátást illetően. Az eredmény: borda- és izom zúzódás. Még jó, hogy csak ennyi ... "sok-sok pihenés és fájdalomcsillapítás" - mondta a doki, majd visszakérdés, hogy oké s mit ír fel? Mire a válasz: ami jó csonttörésre, az jó erre is. Hát nem volt jó. Tudniillik, ha eljön a tél, akkor az uram összetöri magát minden évben. Volt már egyszerre eltörve mindkét keze, volt bordatörése, lábtörése és a legjobbat a sarokcsonttörést ki ne hagyjam. Javára írandó, hogy most legalább nem a karácsonyi nagy bevásárlás kellős közepén dőlt ágynak.
Dorka a vizsgálat és a várakozás alatt nagyon jó baba volt. Mosolyt csalt mindenki arcára; egy idős bácsi azt mondta neki, hogy amiért ilyen szépen rámosolygott Életke, biztosan sokkal gyorsabban fog meggyógyulni. Türelmesen várt velünk a vizsgáló előtt, a röntgen előtt, miközben folyamatosan magyaráztam és mutogattam neki. Hazaérkezve Krisz bevett egy fájdalomcsillapítót és nekiálltunk a fürdetésnek ... jobban mondva, nekiálltunk volna, ha az uram egy tüsszentéstől nem csuklik össze a fürdőszobában úgy, mint egy colstok  leamortizálva az útjába eső kis kád, szennyestartó, tároló háromszöget. Kezemben pucér Dorka rémültem figyel velem együtt, nem értjük most mi van. Krisz rám üvölt a fájdalomtól, hogy ne álldigáljak, hanem segítsek már neki. Gyerek vissza a kisszobába, bele a kiságyba, na most már egyáltalán nem érti a dolgot ... vígan készülünk fürödni, majd öltözni és vacsizni, majd irány a kiságy, ebből csak a levetkőzés és a kiságy van meg, ráadásul ruha sincs rajta. Krisz jajveszékel a fürdőben térdelve, a hátát fájlalva, na, nekiveselkedek, hogy felhúzzam. Ekkor még nagyobb hanggal rá kiabál, hogy inkább ne segítsek, mert sehogy sem jó, hagyjam békén, minek akarok segíteni neki. Sajnos ismerem az érzést, a nyakammal voltam ugyanígy. Kell a támasz, de mégsem, hiszen egyedül sem könnyű és egy rossz mozdulattól még szarabb. Most már nagyon röhögök ... még jó, hogy ilyen határozott uram van. Nagy nehezen összevakarja magát a járólapról, elevickél a hálóig, adok neki fájdalomcsillapítót, betakargatom, odakészítek mindent mellé, lefekszik az uram és úgy maradt 2 napig. Nem tudott megmozdulni és a gyógyszer sem hatott. Fájt a háta, húzódott, görcsölt mindene. S hát ismerjük, ha a férfi beteg, akkor ő nagyon beteg ... és nagyon férfi ... Nem akartam segítséget kérni, de amikor már egyszerre üvöltött a gyerek, Krisz és én is, jött a felmentő sereg ANYA személyében. Ismét csak ámultam, hogy mennyire multifunkcionális és mennyi mindent tud egyszerre csinálni. Hozott egy nagyon jó spray-t, ami sokat segített Krisznek. Doloflex a neve és az én tizensok éve fájós térdemre is hatott 5 perc alatt, mert most még ez is előjött. Nagy nehezen aztán sikerült felkelnie cirka 5 óra alatt az ágyból ... ha nem a saját magam tapasztalom, akkor nem hiszem el, hogy egy amúgy 5 másodperces művelet 5 óráig tart. Húztam, vontam, ő is magát, de a végén csak összejött. Természetesen Dorka sem akart aludni, ám nem tudtam az uramra bízni annyira sem, hogy levigyem a szemetet vagy lemenjek boltba, hiszen nem tudott se lépni, se emelni. Szóval jó volt, hogy itt volt anyám. Először nem akartam, hogy feljöjjön, hiszen ő sincs jól mostanában, de aztán túlnőtt a feladat rajtam és nagyon sokat segített.
Aztán Krisz vasárnaptól kicsit jobban lett, amikor Életke névnapját ültük, már ő is ült velünk, aztán ismét csak feküdni tudott. A névnapról írok egy másik posztban ... van mit.
Ma - szerdán - már el tudott menni dolgozni a családfő és én is vissza tudtam állni a dolgos mindennapokba és Dorka is visszaállt a napirendjére.
Krisznek volt egy nagyon édes megnyilvánulása: épp már feladta volna az ágyból kikelésért vívott harcot, amikor nagyon elkeserdve így szólt: "Ne haragudj, hogy ilyen béna férjed van s ennyi gond van velem ...!" S ezért a mondatáért egyszerre nagyon szerettem és nagyon utáltam. Mindenesetre összeszedte magát és már nincs gondom két magatehetetlen emberre :) Nagyon nehéz lett volna, de szerencsére a több, mint 80 km-re lakó anyára mindig számíthatunk.
Hozzátartozik a történethez, hogy anyával vasárnap elmentünk az Aldiba vásárolni. Tényleg csak 4-5 dolgot írtam fel, aztán annyi mindent sikerült belerakni a kosárba, hogy púpra rakva jöttünk ki a boltból, majd haza, gyalog, babakocsival, Kincsemmel megpakolva, mint két málhás szamár hóban, hókásában két és fél óra alatt. Remélem azóta tud menni anya ...
Viszont örök igazság: minden rosszban van valami jó:
Szombat reggel, amikor már kénytelen voltam lerakni Dorkát a földre egy takaróra apa elé úgy, hogy elérje, mert anyának halaszthatatlan dolga akadt a mosdóban, közben Krisz épp az 5 órás ágyból kikelés kellős közepén tartott s már oldalról hasra is fordult cirka 3 óra alatt ... a gyermekünk először segítség nélkül hátról hasra, majd onnan vissza fordult nagy sikogatások közepette, mintha így akarta volna jelezni, hogy "Apa! Milyen béna vagy, hát nézd már meg, csak ennyi az egész!" - s már pörgölődött, forgolódott. Ez annyira tetszett neki, főleg a nagy-nagy taps és dicséret, hogy azóta minden érdeklődőnek megmutatja.
Szóval így élünk mi, tengetjük unalmasnak cseppet sem mondható mozgalmas hétköznapjainkat.