Kapcsolatunk Krisszel

Sokáig gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, de amikor mindenhol azt olvasom, hogy a szülővé válás mennyire egyszerű feladat és mennyire nem viseli meg a kapcsolatokat, erőt vettem magamon és úgy döntöttem, hogy eddig is őszintén írtam, eztán is így fogok és megosztom veletek, hogy nálunk ez mennyire nem ment egyszerűen. Most, így a 'sikerszériánk' végéhez érve kovácsolódtunk össze újra olyanná, akik 5 évvel ezelőtt véd- és dacszövetséget kötött.

Aki eddig követte az írásaim, tudják, mennyire vártuk Dorkát, mennyire akartuk, mennyire készültünk rá és amikor megszületett, akkor kaptuk az első baromi agy pofont. Igazából nem a gyerekkel volt a gond - hogy is lehetett volna vele, hiszen életünk fő művét tarthattuk a kezünkben -, hanem velünk, a kettőnk kapcsolatával, Krisszel, velem illetve magával a szülővé válás feladatával birkóztunk meg nagyon nehezen. Kezdődött apával. Mindent, az ég egy adta világon mindent megtett Dorkáért, mindent megcsinált vele, az éjszaka közepén pocakfájás ellen Infacolélt rohant, szóval egy szavam nem lehetett rá, ha kellett fent volt, viszont ezzel szemben én éreztem magam elhanyagolva, amit baromi nehezen éltem meg. Ez az érzés már rögtön a kórházi napokon megmutatkozott, amikor nagyon hülye szitu: bejött az uram, hozott fagyit, mert megkívántam és nekem még puszit sem adott s máris Dorka volt a fő attrakció, egy szót nem szólt hozzám, csak a gyerekkel törődött, majd elment ... nagyon szíven ütött. Akkor nem szóltam neki, de valahogy itthon is folytatódott ez a tendencia. Aztán, ahogy mondani szoktam, egy újszülött olyan, mint egy kiskutya, az első hetekben érdekes, aztán már annyira nem. S ez nála is bejött. Mindent megcsinált most is ... ha szóltam neki. Elkezdetm azt érezni, hogy egyedül maradtam egy gyerekkel, hogy most akkor magamnak szültem, vagy mi van?! S még ekkor sem beszéltük meg, csak puffogtam magamban, ráadásul munkahelyet váltott, amivel még kevesebbet volt itthon. Gyakorlatilag reggel elment, este hazajött, akkor egy kis Dorkázás, majd alvás és én ott álltam, hogy még el kell mosogatni, holnapra megfőzni, fürödni kéne, közben a mosást bepakolni, majd a vendégekkel is nekem kellett foglalkozni, ami egy idő után nagyon sok/sokk lett. Ekkor fakadtam ki először, hogy annyi nem jut nekem, hogy elmenjek fodrászhoz, hogy leüljek beszélgetni valakivel, hogy bemenjek a városba ruhát venni, ráadásul dolgozom is, ez így nem megy és ha ezen nem változtat, elköltözöm, mert egyedül ezt nem tudom csinálni. Ekkor jött az észbekapás részéről.

Aztán következtem én: minden figyelmem és koncentrációm Dorkáé volt és amikor az uram igyekezett hazaérni időben én akkor is a gyerekkel foglalkoztam, félig felöltözve járkáltam a lakásban a szoptatások és az állandó tejcsorgás miatt, folyamatosan nyúztam magam, hogy milyen kövér vagyok, hol van a kockás hasam, mikor leszek a régi, sajnáltattam magam és ha meghallgatott az volt a baj, ha nem, akkor az. Ha Dorkázott az is gond volt, ha nem, akkor ismét lebaszás jött és eljutottunk addig igaz közvetett módon, de már külön aludtunk. Én a nappaliban, ő a hálóban. Ami rátett egy lapáttal, hogy terhesség közben a 33 kilós súlyfeleslegnek köszönhetően két csigolyám elcsúszott és a gyors fogyás következtében nem volt idő visszarendeződnie, ami állandó fájdalommal járt, így azt javasolta a doki, hogy földön alvás, egyenes tartás és rendbe jön. Hát azóta sem jött rendbe. Sokszor van úgy estére, főleg, hogy most már Dorka nehezebb, estére kelvén már a járás is nehezemre esik. Vissza a témához: szóval kibútoroztam a nappaliba, ahol hónapokig nyomtam a  parkettát és közben napok teltek el úgy, hogy nem volt időnk egymással beszélgetni. Ezzel párhuzamosan a szex sem működött általában miattam, hiszen baromi komplexusom lett a testem miatt és én azt hiszem Krisz sem kívánta ... vagy engem nem ... nem is tudom. Csak a babával kapcsolatos témáim voltak, másról sem tudtam beszélni, én aki előtte minden nap mással találkozott, mással pletyizett, aki buliról bulira járt ... s az ismerősök sem segítettek, hiszen mindenkinél baba született, vagy készülőben volt, vagy csak tervezték ... s mivel én ezek között az emberek között mozogtam, valóban egy téma volt, a gyerek. Eleinte megsértődtem, mert szólt érte, majd rájöttem, hogy tök igaza van. Szólt, hogy járjak el itthonról, majd ő vigyáz Dorkára. Aztán volt 2 alkalom, amikor elmentem volna, de nem volt itthon, hogy bébicsőszködjön, így nem tudtam kikapcsolódni sem. Majd jött a változás, először a karácsony, majd amikor Dorka beteg lett és ez valahogy közelebb hozott minket, az együtt készülés, az együtt aggódás összehozott minket s ekkor sikerült beszélgetnünk jókat, felszínre kerültek a sértődések forrásai, a félreértések, azok, hogy egy hülye betűn be tudtam sértődni vele együtt, szóval nem volt ez egyszerű. Megbeszéltük őket. Visszaköltöztem a hálóba, természetesen megvoltak, sőt meg vannak a napi harcaink, de úgy, hogy már nem beszélünk el egymás mellett, hogy Dorkával vagy nélküle már tényleg bárhova elmehetek, ez nagyot lendített rajtam is és a kapcsolatunkon is. Nagyon sok volt eleinte a gyerek, a munka, a házimunka és ezt csak utólag láttam be, azt hittem, ha szueranyu vagyok, attól minden jó vagy jobb lesz, pedig dehogy! Aztán voltak anyagi gondjaink is, ami még rátett egy lapáttal a feszültségre, majd jöttek a féltékenykedési dolgaim ... és most nagyon fogtok röhögni, nem nőre vagy egy harmadikra voltam féltékeny - ilyen talán sosem volt, mindig tartottam magam annyira, hogy nálam jobbat ő úgysem talál, vagy legalábbis olyat, aki elviseli, biztosan nem :) - szóval a bulikra, az eljárkálásokra voltam pipa, valahogy úgy éreztem, ha én nem mehetek, akkor ő se érezze jól magát és Kriszben a mehetnék mindig megvolt, ami tök szuper volt addig, amíg együtt csináltuk. Terhesség alatt sokszor mentünk társaságba, esténként a belvárosban találkoztunk ismerősökkel, hajnalig beszélgettünk stb ... aztán a terhesség végére ez lecsökkent, bár szülés előtti napon is Astróztunk, na mindegy is, s mikor Dorka megérkezett, ezt elvágták nálam teljesen. Az első kimozdulásunk akkor történt, amikor Dorka 2 hetes volt, maga a megváltás, de még sem. Szóval nem tetszett, Krisz nem akart csak miattam itthon lézengeni, amiért utólag elnézést is kért, de akkor már mindegy volt. Rosszul estek azok az apróságok, amikor a szülinapok, névnapok elmaradtak, mert volt egy csöppünk, nem volt jó Krisznek, hogy 2 óránál tovább nem tudunk maradni sehol sem. Vitatkoztunk, emellett imádtuk egymást, Dorkát még jobban.

Krisz amúgy is nagyon nehéz pasi, én nőben még nehezebb, bár emellett áldott jó szívem van ... baromi nehéz volt összecsiszolódnunk, mert mindkettőnknek hatalmas igazságérzete és akarata van, mégis megoldottuk valahogy. Azt hittük, mindketten felkészültünk a szülői feladatokra, ami kis mértékben igaz is volt, csak azt nem vettük figyelembe, hogy együtt elfelejtettünk felkészülni, gyakorlatilag valahogy úgy akartuk megélni és túlélni a dolgot, hogy van apa és Dorka, van anya és Dorka és megpróbáljuk ezt összehozni, holott ez csak úgy működik, ha van közben anya és apa is együtt, egyben.

Aztán jött a 'sikerszériánk' amikor is annyi faszság történt velünk hirtelen, egyszerre, amennyi mással egy életen át nem történik és ez még annál is jobban összehozott minket, mint előtte, pedig őszintén szólva kétszer nagyon komolyan megfordult a fejemben a válás gondolata is egyszer terhesség alatt, egyszer Dorka születése után. Valahogy nem találtam a helyem sehol. Sem itthon, sem a munkában, valahogy nem voltam sehol sem teljes értékű, miközben csak egy helyen kellett volna megfelelnem, itthon. 

Nem a kapcsolatunkkal volt a gond, hanem azzal, hogy fejben nem álltunk át Dorka érkezésével kapcsolatos dolgokra, csak szívvel és lélekkel, azzal viszont teljes mértékben. Valahogy fent akartuk tartani a régi életet, de már Dorka nélkül el sem tudtuk volna képzelni. Egyszer emlékszem szombat este, miután letettem Dorkát aludni, ültem a nappaliban és elpityeregtem magam, hogy egy évvel ezelőtt ilyenkor buliba készültünk, most meg tejjel áztatott "lógó, tacskó füle effektes csöcsökkel" - sosem használtam azóta sem és előtte sem ezt a csúnya szót - ülök itthon, miközben az a kibaszott XXL-es farmer sem jön rám, a fejem is úgy fel van puffadva, hogy hozzám képest a Geronazzó kutya fasza, a zsírpárnákról nem is beszélve s ahelyett, hogy ő smárolna a bimbimmel, ez a cafka, aki épp bent alszik a szobában, majdnem leharapta ... majd ezt a monológot végighallgatva Krisz éktelen röhögésbe kezdett, amin már én is besírtam a mosolytól és valahol ott váltott a történetünk és kezdtünk újra egymáshoz csiszolódni. Sosem éreztem magam depisnek, mert nem volt rá időm annak lenni, pedig egyszer megfordult a fejemben, hogy lehet, baj van, de aztán egy jó ismerősöm rávilágított mennyi mindent csinálok egyszerre és ha többet pihennék, az mennyit használna.

Szóval az első 4-6 hónap nagyon megviselte a kapcsolatunkat. Hozzáteszem mindeközben Dorka áldott jó gyerek volt, hiszen nála sokkal nehezebben kezelhetőek vannak és tényleg nem rajta múlt, hogy mi így alakultunk, változtunk. Sokszor éreztem magam egyedül, sokszor hoztam meg egyedül döntéseket, amit Krisznek már úgy tálaltam, hogy én már eldöntöttem és nem hagytam neki érvényesíteni a szülői döntés lehetőségét. Igazából ezt is csak utólag vettem észre. Sokkal több mindent kellett volna megbeszélni, de amikor megkaptam, hogy te mindig csak gyerekről tudsz beszélni, akkor én ezt Dorkára is általánosítottam, holott erről szó sem volt. Emellett sokszor hiányoztunk egymásnak, de valaki mindig volt vagy közöttünk, vagy amikor összebújtunk volna megszólalt a 'sziréna' s ekkor született az uramnak egy nagyon aranyos mondókája, ami minden rossz szándékot nélkülöz:

"Dorka manó ne légy tapló,

legyél inkább édes manó, 

aludj szépen KicsiKincsem,

mami-papi örömére."

Mindig történt valami olyan kisebb momentum, amikor egyre-egyre közelebb kerültünk, majd ahogy olvadtak le rólam a kilók, úgy a komplexusaim is eltűntek, majd jöttek a közös szokások, rituálék visszaszökése az életünkbe és azt hiszem, mostanra - kb. 1 hónapja - jutottunk el odáig, hogy helyreállt a kapcsolatunk, olyan, mint régen, csak egy kiegészült egy csodával, akit olyan szerelemmel szeretünk, hogy elmondani nem lehet. Visszatértek közöttünk is a meghitt órák, tudunk újra beszélgetni, vannak témáink, vannak újra közös élményeink, olyanok is, amiket csak ketten élünk meg. Emlékszem volt Krisszel szülés előtti este egy beszélgetésünk, ami arról szólt, hogy miért nem fog közöttünk változni semmi ... a naiv elképzelések tárháza volt utólag, most már jót mosolygunk. Azt hittük jön a gyerek, majd ő alkalmazkodik mindenhez és minden jó lesz. Hát persze, hogy nem így történt, bár hozzáteszem, Dorka nagyon rugalmas baba, gyorsa, könnyen vált helyzetek között és nagyon barátságos gyerek lett. Mindenhova visszük magunkkal, mindenhol feltalálja magát, édes pofa. 

Sokszor olvasom egy gyerek születése után, hogy mindenhol minden happy, hogy mindenki még jobban szerelmes a párjába - én is ezt írtam egyszer, ami csak részben volt igaz, hiszen inkább a szeretet volt nagyobb - irigykedem ilyenkor? Nem tudom, mert saját tapasztalatot alapul véve nem tusom mennyire lehetnek ezek az írások teljesen őszinték. Nem hiszem, hogy a párok kapcsolata sehol sem sínyli meg a gyerekvállalást, főleg a baba hazaérkezését követően. Mindenki igyekszik felkészülni rá ... mire is? Egy tök ismeretlen dologra, olyan helyzetekre, amik még a büdös életben sosem voltak, de még csak hasonlók sem ... visszaolvasva a babavárásunkat magát a párkapcsolatunkat nem készítettük fel, mert nem gondoltuk, hogy gond lehet, jobban mondva nem gondoltuk, hogy ennyire más lesz. Mégsem cserélnénk el - egyikőnk sem - az elmúlt hónapokat semmi pénzért sem. Senkit sem akarok elriasztani semmitől sem, félreértés ne essék, csak ez a történet már valahogy kikívánkozott belőlem.

Kívánom mindenkinek, hogy valóban happy legyen minden, hogy valóban ne rengesse meg alapjaiban a dolgaikat egy kis jövevény érkezése és kívánok mindenkinek boldog, kiegyensúlyozott napokat!

Hát ez volt a mi történetünk, ami robog tovább mára már sokkal nagyobb türelemmel, tapasztalattal és egy édes Dorkával egyetemben.