UH- a csoda világa, a mi csodánk

Bogi barátnőmnek szoktam írni, hogy tündérBorija van - egybe -. Hozzánk is megérkezett igaz, még csak képi formában a leggyönyörűbb kis élőlény Édes Kis Pöttyünk, aki már nem is Pötty. A mi KicsiKincsünk - szintén egybeírva a teljesség kedvéért -. 

Pénteken voltunk Down-szűrésen, ami számomra és az uram számára is eddigi életünk legszebb és legmeghatóbb élménye volt. Én végigsírtam szokásomhoz híven a fél órás vizsgálatot, Krisznek is potyogtak a könnyei a meghatottságtól és nekem csak az járt a fejemben, hogy láttam már szép táskát, szép cipőt, szép házat, szép babát, szép virágot, szivárványt, szép menyasszonyt, szép tájat és még százszor szebb dolgokat. De ekkora csodát és gyönyörűséget, mint akkor ... soha! Bennem fejlődik egy életke! Élet! Élet! Élet! Egyszerű, titokzatos, felemelő, megható és szépséges. A MINDEN! Már most szerelem anya-Pötty, apa-Pötty és anya-apa között. 

3 órára mentünk a Corvin utcába. Kyncs Kft, ahol végzik a vizsgálatot. Reggel 5 órától kezdve számoltam vissza a másodperceket, nagyon lassan telt az idő. Már 2 órakor haptákba álltam, miközben Krisz is készülődött még mérgelődtem egy sort, hogy Maját sem vitte le, az egyetlen nadrágom, ami még rám jön nem száradt meg teljesen,  s mikor indulunk már különben is... Nagyon féltem. Nem akartam döntéshelyzetbe kerülni és nem akartam még egy babát elveszíteni. 

Megérkeztünk, vártunk, késtek, haza akartam menni, nem is akarom én ezt a vizsgálatot! Megérkezett az Uh-os néni, aki nagyon ismerős volt valahonnan. Ő MACA, csupa nagybetűvel a neve, mert egy tündér! Szóval tündérMaca! Rájöttünk, hogy amikor Pöttyel az első UH-on voltunk a kórházba, akkor is vizsgált és szerencsét hozott. Mondtam is neki, hogy nekünk ő a szerencsecsillagunk. Jót mosolygott rajta akkor, de most is emlékezett rá. Lefeküdtem a vizsgálóasztalra, Krisz kezét elkaptam és lilára szorítottam 2 perc alatt, annyira izgultam. Talán életemben először igazán. Gél, hideg Uh-fej, pocakra rárak és felvisítottam 2-szer egymás után, ami nekem nem tűnt fel, ugyanis azt hittem mindez bennem marad, de kicsúszott. Mint Shrek-nél a puki, jobb kint, min bent. Maca és Krisz is rémült fejet vágtak, hogy mi a baj... s nekem már patakzott a könnyem, hogy semmi, csak ott volt velem szemben a monitoron Pötty, s neki örvendeztem. 3 szót tudtam kinyögni az első 10 percben, akkora érzelmi sokk ért. Idézem: "taknyom-nyálam egybefolyik"- ide vagy oda a 2 diploma és általános műveltség... kaptam egy maréknyi törlőkendőt, hogy ne a nyakamba follyon az összes szempillaspirál. Ott helyben megfogadtam, hogy UH-ra soha többet nem teszek spirált. Amikor tisztulni kezdett a kép és a vegyszer sem csípte már annyira a szemem,, megláttam a csodát. Egy édesen izgő-mozgó kis törpét. NEM ERRE SZÁMÍTOTTAM!
Azt hittem egy kis ebihalam lesz, aki semmit nem csinál, lába nincs csak ver a szíve. A számat ismét fel kellett szednem a padlóról, majd Krisz is összekapta magát az ámulattól. A belépésnél látható kép Ő! A Nagy Ő! Van pofikája, füle, szeme, keze, lába édes nagy pocikája.
Valahogy így:

Pont, pont vesszőcske, készen van a fejecske,

Kicsi nyaka, naaaaagy a hasa, 

Készen van az Edvy-baba.

Asszem' visszajött az írói vénám...
Ezt most költöttem, kisebb adaptációval.

Néha-néha tátogott, majd ivott a magzatvízből. Van köldökzsinór, melyben 3 ér fut. Facebookon az uram egyik ismerőse azt írta, hogy "... milyen nyugodt baba, olyan, mint az apja ... !" Ezt gyorsan cáfoltuk mindketten!
Az UH-os néni szájtátva figyelte az eseményeket, s ismételgette, hogy legyél okos baba, állj meg fél másodpercre! 30 perc alat 2 használható - bár igaz, hogy az profi - fotót készített nekünk Maca. Pöttyünk végigbulizta, végigtáncolta a vizsgálatot. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ezt fogom, fogjuk látni. Mielőtt elindultunk itthonról, megbeszéltem vele, hogy egy kicsit izegjen-mozogjon... na de ez a műsor! Nekem átjött, így továbbjutott!
A legmeghatóbb pillanat számomra mégis az volt, amikor Krisz a pocakomra tette a kezét, ugyanis Pötty nem akart megállni egy pillanatra sem, nem tudtuk semmilyen módszerrel - köhögéssel, röhögéssel, ütögetéssel - arra bírni, hogy forduljon jobban felénk. Az orrcsontját kellett volna lemérni a Down-teszthez. Viszont Ő úgy gondolta, hogy a mami pocakjában befelé fordulva sokkal nagyobb biztonságban van. Szóval végső megoldásnak eszembe jutott Krisz nyugtató simogatása, s alkalmaztuk is. Pocimra tette a kezét, s az a hirtelen nyugalom, ami ránk szállt, így mindhármónkra. Együtt voltunk, egy család, mindenki mindenkivel érintkezett: anya, apa és gyerek... soha ilyen csöndet, békét, szerelmet, szeretetet nem éreztem, mint akkor és kirázott a hideg, libabőrös lettem és nagyon fáztam. KicsiKincsünk lassított felvételben felénk fordította fejecskéjét, tátogott egyet... Maca lemérte az orrocskáját, s mintha mi sem történt volna, ment a bugi újra.
Eszméletlen! Felejthetetlen és megmagyarázhatatlan. Hogy érezheti egy csöpp emberke az apa és az anya kezének különbségét?! Mintha csak azt mondta volna: Szia Apa! Én vagyok! Látod, szót fogadtam! ... s egy pillanatra megállt a világ.
Ez leírhatatlan.
Most döbbentünk rá: ANYA, APA. Ezek mi vagyunk. Azt ott bent mi csináltuk. Belőlünk van, s olyan lesz, mint mi. Mindkettőnkből egy-egy darab. Mint egy legó vagy kártyavár. Mindenki azt mondja, tiszta apja már most. Azonban a természete már most az anyjáé. Zsizsik és pörög NON-STOP!
Én azt kívánom, ezt az érzést mindenki élje át. A földkerekség legcsodálatosabb érzése. Rájöttem abban a pillanatban: mostantól sehova sem sietek. Minden megvár. Ez akkora élmény, hogy nem szabad elszaladni mellette egyetlen nap sem. Bogi írt nekem egy jógagyakorlatot, mellyel még közelebb kerülhetünk egymáshoz a babával. Szégyen-szemre nem tudtam megcsinálni napokig, mert nem volt rá időm. Utólag nagyon szégyelltem magam, hogy arra nem volt időm, aki a legfontosabb most az életemben. Kellett az UH ahhoz, hogy lássam, hogy érzékeljem, hogy hallhassam a szíve dobbanását. Az enyém, a mienk, a kicsink, a mindenünk. A világ vele lesz teljes.
Amikor kifele tartottunk Macától, hallottam, hogy azt mondta az asszisztens csajnak, hogy még egy ennyire aranyos párt és babát nem látott, pedig évtizedek óta csinálja az ultrahangozást.
Pötty megtett mindent. Nagyon jó fej kis csaj/ vagy pasi. Bár azt mondták, nincs a lába között semmi, úgyhogy elvileg puncis. De majd a 18 hetes UH-on igazolják pontosan. Nem érdekelt, hogy milyen nemű. A lényeg, hogy él, mozog és a mienk. Nem Down-kóros, minden a lehető legnagyobb rendben van. 7,5 cm az ülőmagasság. A lábacskáival együtt 11,8 cm. Kicsit előrébb vagyok a terhességben, mint ahogy számoltam. 13 hetes 6 napos voltam akkor - én azt hittem 12 hetes 5 napos -. Most alássan jelentem 14 hetes és 3 naposak vagyunk és a legboldogabb ember a világon.

Becsuktunk magunk mögött egy ajtót, amikor kijöttünk a rendelőből. Életünk egy ajtaját zártuk be.
Már hármasban tengetjük napjainkat 2011. április 1-től. Krisz, Liz és Édes Kis Pöttyünk.

Életem legőszintébb mondata hagyta el a számat ekkor Krisz felé:

"Egész életemben arra vágytam, hogy neked szüljek gyermeket, s ennél szebb ajándékot házassági évfordulónkra nem is kaphattunk volna! "