Apa

Krisz megkért, hogy vegyek vagy vásároljunk egy olyan könyvet, mely a gyermekvállalásról szól férfi szemszögből. Olyat, ami rávilágítva a nehézségekre, az első időszak teendőire, a szülőszobai dolgokra.

Hogy miben tud Ő segíteni, hogyan váljon jó szülővé úgy, hogy közben a férfi, a szeretői oldala is megmaradjon mindemellett.

Sokszor elnézem, hogy gondolkozik... ha rákérdezek, mi a baj, vagy odabújok  hozzá, belekucorgok az ölébe - ami valljuk meg egyre nehezebben megy -, mintha felriadna. Sokszor elmereng a szülői mivolton. Mikor válik egy pasiból apa, hogyan fogja szeretni a gyermekét, hogy fog hozzá viszonyulni.

Fél. Nyilván mindketten félünk. Kitűztünk egy célt: tartsuk életbe a gyereket az első fél évben s onnan minden rendben lesz, majd megy magától. Majával is így kezdtük, s nagyon okos kutya vált belőle. 

Mondtam az uramnak, hogy kérdezze meg a babás ismerőseink apu-részét, hogy milyen ez az egész. 

Viszont elég nagy kettősség van benne. Egyrészt maga szeretne mindent megoldani, másrészt mégis vár valakitől valamit. Ez lehet segítség, egy jó szó, egy könyv, vagy egy beszélgetés. Ő nem kezdeményezné, mert magának kellene megtapasztalnia - legalábbis szerinte. Sokszor azt érzem, hogy az apa és a csak pasi szerepet nem tudja hova tenni, pedig nem is kellene feltétlenül különválasztani... Erre majd később rájön, mint ahogy én is rájöttem, hogy nem lehetek egyik nap csak kismama, máskor meg csak nő, nagybetűvel. A kettőnek összhangba kell kerülnie. Ehhez idő kell. Nekem könnyebb ezt a két szerepet összemosni, mert bennem mocorog, növekszik Pötty, a közös szerzeményünk. Érzem, állandó kapcsolatban vagyok vele. Krisz viszont azt látja, hogy az asszony 16 kg-gal több, helyes, helyes kis gömbölűbála, de a tuti csaj már nincs meg. Max. kézimunkánál és szaxinál... sötétben. Nem mondja, nem érzékelteti, szerinte a legszebb kismama vagyok. Mindezzel azt sarkítom le, hogy "kívülállóként" Krisznek nehezebb dolga. Ő 'csak' simogatással és kézrátétellel érintkezik vele. Érezni, konkrétan csak akkor érzi, ha felpúposodik a pocim, ha odasimul apa kezéhez Bogárkánk. Krisz már azt várja, hogy bújjon ki, hogy ő is érezhesse, hogy magához ölelhesse és játszhasson vele. 

Engem nagyon félt, a babáját mégjobban s már azon parázik, mikor kezdődik már el a szülés-előkészítő tanfolyam, mert jobban bele akar mélyedni, tudni akar mindent. Nem akartam elvenni a kedvét azzal, hogy még elég sokat kell aludni addig, kb. 12 hetet... inkább azt mondom neki, nemsokára. Addig is elmegyünk olyan tanfolyamra, ahol a gyermekekkel kapcsolatos teendőket tanuljuk meg, mit mikor s miért kell tenni, mit kell csinálni, ha leáll a légzése, bár ne legyen szükség a tudásra.

Jó szülővé akar válni s jó apává. Jobb szeretne lenni mindenkinél, alaposabb. 

Én már úgy vagyok vele, ha Maja kibírt velünk egy évet, akkor jöhet a gyerek is, az is túl él minket. 

Örülök, hogy az uram azzá vált, aki. Soha nem gondoltam volna, hogy Ő mer vagy tud ennyire vágyni valamire, valakire az életben. Hogy ennyire jó emberré válik. Nyilván, aki ismeri régről, azt mondja velem együtt, hogy Krisz soha sem nő fel, viszont a feladatra kezd megérni. 

S egy kis mementó a végére neked Drága, hogy tudd, csak ennyi kell:

Ha apuval megszökünk, 

délig haza sem jövünk. 

A kezünket zsebre vágva 

kisétálunk a világba.

~  Örökkön, örökkön, Édes ~