Reminiszcencia

Most, hogy egyre több ismerősöm fog életet adni a babájának vagy babáinak, egyre több olyan emlék jut eszembe a szüléssel, de legfőképp a kórházban töltött napokkal kapcsolatban, amik eddig a homályba folytak. A babás csajok közül természetesen Dóri barátosném a legkedvesebb, érte izgulok folyamatosan, néha-néha ráírok, hogy mi újság vele - hozzáteszem sokkal többször szeretnék -, de nem akarok az idegeire menni, mert tudom, hogy engem annak idején a "hogy vagy?" és az "egyben vagy még?" kérdésekkel ki lehetett üldözni az élők sorából. Segíteni nem nagyon tudok neki, mert itt már nincs mit. Pacusuk lassan megindul, sőt ő már szépen  teszi a dolgát odabent ... és nekik "csak" annyi lesz a dolguk, hogy szépen egymást segítve, apával egymás kezét szorítva életre segítség a kis drágájukat. Már valahogy én is úgy vele, mint a húgom annak idején vele, jó lenne, ha már megszülne, mert kikészülök az állandó szülésről szóló álmodástól és a folyamatos aggodalomtól. Ezt most nagy-nagy mosollyal írom s remélem érti mindenki.

Szóval reminiszcenciám apropója a szombat esti fürdéssel indult meg. No nem azért, mert csak akkor tisztálkodtam, hanem mert teljesen véletlenül Krisz ugyanazt a Palmolive tusfürdőt vásárolta, amit a kórházban  használtam s mikor megéreztem az orchidea illatot, elöntöttek az emlékek. A legelső, ami beugrott, hogy fekszünk Dorkával az ágyon, mellettem a szobatársam sír a telefonban, hogy nem engedik haza, mert nem cseperedik a babája súlya. Dorka szuszog mellettem, az ágyban - nem aludt a kiságynak kijelölt ketrecben egy percet sem az elektromos vezetékek miatt - próbál szopizni, nagy nehezen sikerül túljutni az első esetlen mozdulatokon és cumizik szépen. Elalszunk egy takaró alatt, Dorka a kórházi pizsijében, ami 2 számmal nagyobb. Nézem az arcát egy darabig és gyönyörködöm benne, majd magam fényezem, hogy tudtam egy ennyire gyönyörűen csúnya kis csajnak életet adni, mekkora király vagyok. Egyszer csak eltörik a mécses és a rég nem hallott "le-le-le" csatakiáltás üti meg a fülem. Igyekszem megnyugtatni, nem akarom újra cicire rakni, hiszen nemrég bóbiskoltunk el. Fölé hajolok, megpuszilgatom a halántékán és halkan elaltatom: "ssssss". Ma ugyanez megismétlődött annyi különbséggel, hogy nem pizsiben voltunk és nincs már "le-le-le". Nagyon jó érzés volt így feküdni egymás mellett. Elmeséltem Dorkának, hogy amikor megszületett ugyanezt csináltuk. 

Dorc a héten ismét lezúgott az ágyról. Gyakorlatilag ez jelezte a mászás kezdetét, amióta egy perc nyugtom sincs, hiszen ha a helyváltoztatás legapróbb lehetőségét felfedezi, jön a "büe-be-be" és indul a mandula alapon nekilódul aranyom és húzza a kondenzcsíkot maga után. A kedvence a konnektor, virágtartó, gyertyatartó és  tévéállvány négyese, amiből a tartókat már evakuáltuk, a konnektortól igyekszem távol tartani, a tévéállvány tükrös részében pedig hosszú percekig tud gyönyörködni és nyalogatni folyamatosan mondja, hogy "be-be". Szóval leesett a franciaágyról Életem akkora koppanással és olyan gyorsan, hogy felkapni se volt időm ... nem gondoltam, hogy nekiáll mászni ... hát nekiállt. Hozzáteszem az ágy mellett álltam, teregettem és gyakorlatilag végignéztem, ahogy letép fejjel lefele. Nem sírt, nem csinált semmit sem, ami még riasztóbb volt számomra, mintha bömbölt volna, így másnap elvittem dokihoz, nézze meg. Elmondtam mi történt, kiröhögtek, de én akkor nyugszom meg, ha tuti nincs semmi baja. Természetesen semmi gond. Annyival zártuk a dolgot, hogy nem teszem többet ágyra úgy, hogy nincs körbebástyázva, bebetonozva a gyerek, mert ez már a második alkalom volt és egyiknél se gondoltam, hogy megtörténhet úgy a baj, hogy mellette vagyok és effektíve asszisztálok a dologhoz. Kórházban mindig úgy mentem zuhanyozni, hogy Dorkát az ágyon hagytam, mert ha beraktam a katrocba, üvöltött. Kipárnáztam minden oldalról és ahogy letettem, úgy találtam a pár perces tisztálkodás után. Persze a szobatársam lelkére kötöttem, hogy nagyon figyeljen rá ... nem mintha számított volna. Eszembe jutott, még jó, hogy nem esett le onnan, hiszen sokkal magasabbak azok a fekhelyek ... persze most sokan gondolhatnák, hogy pördülhetne le egy gyakorlatilag magatehetetlen újszülött ... én már semmin se csodálkozom. Szóval zuhany idejére vagy kiságy, vagy megőrző.

Éjjel zuhant rám/nk - a második héten volt egyszer -, megszólalt a mindenki által rettegett őserő, a légzésfigyelő. Nagyon hangosan visított, rohantam ki, át a nappalin, kicsapva nagy hanggal Dorka ajtaját, pördítettem oldalt fekvésből - mert hát ő már nagylány és csak így alszik - egyből ébreszteni próbáltam, ami nem sikerült, majd jött a pánik, hogy miért nem nyitja ki a szemét. Erre már feloltottam a villanyt s akkor vettem csak észre, hogy lecsúszott a talpakról. Annyira mélyen aludt édesem, hogy fel sem ébredt a nagy kapkodásra. Szépen visszatakartam, de még jó sokáig kellett kint maradnom, hogy megnyugodjak. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha baj történik ... A héten egyébként már másodszor riasztott be, hiszen Dorka pörög-forog a kiságyban, jön-megy álmában és ide-oda tekeredik. Nem hiszem, hogy van még értelme a kütyünek. Krisz jól lebaszkurált, hogy még minek kivenni, meg biztos, ami biztos alapon még maradjon egy éves koráig ... hát nem tudom ... én fél év után ki akartam venni. Napközben már be sem kapcsolom, csak éjjelre. 

Szóval így, hogy Dórinak is közeleg a nagy napja, egyre többször jönnek elő emlékképek, melyeket eddig nem tartottam fontosnak, vagy csak elfelejtettem, de olyan jó visszagondolni és elemezni. S eszembe jut az is, hogy hányszor mentem mindenkivel szembe terhesség alatt ... hogy "siettem" be a kórházba szülni és amit annyira akartam, annyira vártam, annyira készültem rá s utólag tök természetes dolognak tűnik s ha nem éltem volna át, majdhogynem megkérdezném, hogy miért olyan nagy kunszt. Pedig nagy dolog életet adni a gyermekemnek. Nagy dolog nap, mint nap helyt állni, anyaként működni a sok más szerep mellett. Nagy dolog, hiszen erre készülünk, várunk, akarunk valami ismeretlent, valami újat, mást. feltesszük magunknak a kérdést, felkészültünk, megvan-e minden, majd szülés előtt közvetlenül bennem felmerült a kérdés a szülőszobába menet, hogy akarom én ezt egyáltalán? Mit fogok én csinálni itt és majd ha hazamentünk ... mi vár ránk ... és nem tudjuk ... hiszen meglehet nézni ezer és ezer szülős videót, meg lehet hallgatni milliónyi történetet, ismerősök, ismeretlenek sztoriját, nem leszünk vele előrébb. Mindenkinek magában, a babájában és a segítőjében kell hinni, bízni. Szülőágyon fekve, amikor már ott voltam, hogy ennek sosem lesz vége ennek a szörnyű fájdalomnak és utálok mindenkit, aki körülöttem van mondtam Krsznek egy mondatot, ami a múlt éjszakai riadalom után jutott eszembe: "a kezedbe teszem mindkettőnket, vigyázz ránk kérlek, ne hagyd, hogy a babánknak bármi baja legyen, ő a legfontosabb" - s ezzel elindult a csoda, a mi csodánk, Dorka.