Séta

Többször neki álltam írni ezt a bejegyzést, de valahogy sosem jött úgy ki a mondanivalóm, ahogy azt eredetileg terveztem. Most úgy döntöttem nekiveselkedek még egyszer és ahogy esik úgy puffan alapon bízom benne, hogy mindenki érteni fogja, hogy mi a célom ezzel a poszttal.

Minden nap délben indulunk az első nagy sétánkra Dorkával. Mivel már nagy lány a csajom, ezért lazán ül a babakocsiban úgy, hogy az egyik lába mindig kilóg és a másik kezével mindenképp fogja a tolókart, ezzel segítve anyának a nagy ellenszélben. Ha most nagy arc lennék, azt írnám, hogy ő tol engem, de ez még arrébb lesz, mondjuk 80 év múlva ... s azt nem baba, hanem kerekes kocsinak fogják hívni. 

Elnézeget Életke, közbe integet, ha kell, ha nem, beszélget, berreg és nézzük az autókat, virágokat, kutyákat, embereket, épp mikor melyik utcába járunk. Az estek 99%-ban ugyanarra megyünk. Indulunk egy jónak mondható környékről, átmegyünk a gettón és gyakorlatilag a Jedlik-híd vagy ahogy mindenki ismeri a színes híd után már csak ritkán jutunk el. Mindegyik helynek megvan a  maga varázsa, a maga veszélye és gyakorlatilag ma jöttem rá, hogy egy-egy kereszteződés rejti magában a választóvonalat élet és élethelyzetek között. Hogy érthetőbb legyen: tavalyi évig az utcán nyugodtan nyitva lehetett hagyni az autónkat akár 3 napig, a kutya sem nyúlt hozzá. Most, majdhogynem, mint a bicikliket le kell láncolni, mert a szomszédságban elszaporodott románok már mindent megengedhetnek maguknak. Emiatt mindennaposak a razziák, a satufékkel megálló rendőrautók, az uzsorások, a behajtók és egyéb kellemes foglalkozású és kinézetű emberkék. Hozzáteszem a szomszéd utcában történt vasárnapi kettős gyilkosság sem használt a környék jó hírének, ami azt jelenti, hogy 5 sétából kétszer megfenyegetnek nagyra nőtt 140 kilós kétajtós szekrények, hogy a séta útvonalát másfele kellene orientálni - mindezt 2 általános végzettséggel -. Ami önmagában nem lenne gond, mert nem vagyok az az ijedős fajta, hiszen az előző párom kapcsán közöttük voltunk, de ez a leszámolós-feeling most nagyon nem tetszik a szlovák rendszámos batár állat autókkal egyetemben. Mindegy is, hiszen az egyik agyon iskolázott nagy ember felismert, így megengedték, hogy tovább folytassam utam ... mindenesetre nagyon szép és nemes gesztus volt - remélem a kissé elharapózott irónia érződik ... aztán amikor a vértől áztatott utcán haladtam a tragédia helyszíne felé, meggondoltam magam, tényleg nem kell ez nekünk. Plusz kiegészítésként leírom, hogy egy ismerősöm halt meg a vasárnapi incidensben. 

Szóval folytatva a sétám eljutunk a mi 'jó' környékünkről a gettóba, ami tömbházakat, faablakokat jelent, olyat, amiről az ezer éves nemtörődömség rí le, ahol a függönyök évek óta nincsenek kimosva, ahol nincs játszótér "mer minek" alapon, ahol az idősek a kulcscsomót is karabinerrel rögzítik a ruhájukhoz, ahol egy kiló kenyér a legolcsóbb a városban, ahol 3 éve használnom kellett a gázspraymet, ahol az emberek sorban állnak az amúgy is szétrugdosott telefonfülke előtt, ahova nem süt be a nap, csak az ellenkező oldalon található impozáns csalási házakra ver a nap sugara s eközben akkora kontrasztot ad, hogy már szép. 

Az emberek a lelakatolt kukát próbálják kiüríteni, a nyitott konténerekben étel után kutatnak, a buszmegállóban csikket gyűjtenek és a gyerekek ütött-kopott játékokkal játszanak. Ahol koszos pofik néznek vissza az ablakból, miközben mivel nem záródik rendesen az amúgy nagyon retkes ablak, hallatszik az anya üvöltése. Ezzel szemben a fák összeérnek, mint egy naptalan árnyas ligetben és minden szürke. Az úton a szétkapott autók sorakoznak, szemben egy zöldséges próbál megélni védelmi pénz ellenében. Majd kiérve az utcából egy virágárus működik, akitől ma Dorka kapott egy fehér-lila színű nagyon különleges cirmos virágú ibolyát. Még sosem láttam ilyet. A kisbolt maga a fény a szürke házak végében. Vidám sárga színekben, még nyusziról megmaradt csilli-villi pompában. Dorka egyik kedvenc helye, sokat szoktuk itt nézegetni  a növényeket és beszélgetünk az eladóval. Szemben a padon ma egy anya a gyerekét püfölte, mert kiverte a kezéből a cigarettát. Legszívesebben átmentem volna a túloldalra és a szájába tömtem volna égő felével a cigiket, hogy csak hadd szívja. A környék egyébként hétvégén nagyon barátságos. Kiszabadulnak a gyerekek és a járdán játszanak, krétával rajzolnak, megállítanak mindenkit beszélgetni vagy épp egy kifliért vagy bármiért, csak halljanak egy jó szót. Vasárnap 4-5 kifli alatt el sem indulok itthonról s ha van valami kisebb nasi, azt is viszek. Lassan cukros néni leszek a környéken, de egyszerűen annyira sajnálom ezeket a kölköket ... mehetnék másfele is ... a Kossuth utcára, ahol akár rám is lőhetnek és még nem is figyelmeztetnek. Vagy mehetek az ellenkező irányba a kurva sorra ... vagy egy-egy kis utcába, ahol perc múlva zsákutcára futok a töltés miatt. Vagy akár bemehetek a városba is - ahova egyébként fagyizni járunk sokat - de itt gyakorlatilag, ha nincs egyéb programunk, mint bábszínház, Baba kiállítás vagy találkozók ... kirakatokat nem nézegetek. Egyébként is utálok vásárolni. Mindegy is, ha a városba megyek, akkor is át kell mennem az előbb említett részen.

Ezt nézzük Dorkával nap, mint nap. Tanulunk belőle? Nem tudom. Mindenesetre minden nap azt kívánom, hogy az én gyerekemnek ne kelljen kukázni, ne kelljen csikket szedni, ne kelljen piszkos fejjel koszos ablakon nézegetni, miközben mi Krisszel totálisan elborult alkoholos fejjel veszekedünk. Ne kelljen látnia sem? Nem hiszem, hogy ez a jó megoldás, hiszen kénytelen ... nem tarthatom burokban, álomvilágban,.hiszen járunk védőnőhöz, gyerekdokihoz, ugyanezzel találkozik. Találkozik azokkal a gyerekekkel, akiknek kiflit adunk, akiknek ilyenkor hatalmas mosolyt dob és ha úgy van kedve és nem nagyon nyűgös, az ő kezéből vehetik el az ételt vagy a nasit. Nem tudom elszeparálni, azt hiszem nem is szeretném, mégis jó lenne azt hinni, hogy nem kerül és nem kerülhet soha ilyen helyzetben. Nem kell árulnia magát, hogy megéljen. Segítjük, amíg élünk és sosem fordulunk el tőle egyetlen percre sem. Mindig mellette leszünk, az utolsó erőnkkel azon dolgozva, hogy neki jó legyen, hogy könnyebb élete legyen és mindent megkapjon a normális keretek között, amire feltétlenül szüksége van. Minden alkalommal elmondom neki, hogy ezeknek az embereknek nem a legjobb az élethelyzetük vagy épp nincs senkijük, aki segíthetne nekik, akit felhívhatnának vagy akivel beszélgethetnének úgy, hogy előrébb jussanak. 

Látjuk ezt minden nap, szerencsések vagyunk? Nem tudom, az biztos, hogy megteszünk mindent a boldogulásért, hogy jobb legyen egy kicsit. Dolgozunk mindketten, s igyekszünk azon működni, hogy Dorka ebből mit se érezzen, hogy mindig legyen rá idő s ő legyen az első. Hogy mindig legyen ölelés, mindig legyen mosoly, egy jó szó ... hogy tudja mi mellette vagyunk ... hogy tudja, nagyon szeretjük s ezt minden nap elmondjuk neki. Nyilván nem ettől fogjuk jobban szeretni és ő nem ettől fogja jobban szeretve érezni magát, mégis ... tudja ... érezze.

Köszönjük, hogy vagy nekünk Drágám!