Az ismertség átka

Anyukám ma délelőtt mindenféle kérdezés nélkül közli velem, hogy felraktam iwiwre, hogy terhes vagyok.

Első gondolatom az volt, hogy: És????? Nem szégyenlem!!!

A második, amit aztán ki is mondtam: nincs is fent...

Egyből internet, iwiw, megnyit, emai cím, jelszó, képeim, hozzászólások... "hülyegyereknek" éreztem magam, hogy utána kell néznem egy olyan dolognak, ami tudom, hogy nem létezik. Nekem kellett magyarázkodnom és bizonygatnom, hogy nincs fent. Elég tré érzés volt.

Viszont a telefonbeszélgetés közben anyámnak volt két akkora poénja:

A.: - Nekem nő a májam és a mellbőségem, sok embernek mondtam már én is, hogy jön az unoka...
Én: - Nekem csak a mellbőségem nőtt az elmúlt 6 hétben.

Kedvenc és örök sütemény a képviselő fánk. Rengeteg krém, tejszínhabbal, kevés tésztával. Anya profi és utánozhatatlan módon süti. Soha sehol nem ettem olyan képviselőfánkot, mint otthon. Bele tudunk fulladni apámmal. Már hétvégén, amikor otthon voltunk is pedzegette anyunak, hogy csináljon képviselőfánkot a már meglévő 12-féle édes és sós sütemény mellé. Hozzá kell tenni, hogy rengeteg tojás kell az édesség elkészítéséhez. Apu egy órát sertepertélt anyu körül, többször megkérdezte, hogy biztos van otthon tojás? Tuti nem kell hozatni? Aztán később leesett, hogy mire kellett volna a sok tojás. Bezzeg ilyenkor az öreg tud nagyon aktív és segítőkész lenni... s tud 3 napig könyörögni a KÉPVISELŐFÁNKÉRT!
Anya ma megcsinálta neki s az órára nézve - 15:21 - már jóízűen eszi, nekem meg csorog a nyálam. Anya mentségére legyen mondva, felajánlotta, menjek haza jó kis krumplis tésztát enni utána, sütit. Jobb híján készítek egy kis madártejet. Igaz nem is hasonlít a két desszert egymásra, de a madártejhez is sok tojás kell.

Régebben történt.

Én: Te anyu! Nekem nem olyan ízű a sóskám, mint neked, mi a fenétől van ez, amikor mindent úgy csináltam, ahogy mondtad?
Anya: Raktál bele ezt... azt... meg amazt... így... úgy... amúgy csináltad?
Én: Igen! - közben egyik kezemmel kitúrtam a kukát, megtalálom a fél órája felbontott zacsit - csak nem sóskából készítettem a sóskát, hanem spenótból...

Vissza az eredeti gondolatmenethez és a hírnév átkához:

Gondoltam majd a 12. hét után, ha már lesz egy fotó vagy valami kézzel fogható dolog Édes Kis Pöttyről, felteszek egy képet a kis drágánkról vagy magamról egy pocakos képet... de így már nem is látom értelmét. Kicsit elkeseredtem. Irigykedve szoktam nézni iwiwen az ismerőseim UH-os képeit, majd az első pillanatos babaképeket s én is arra vágytam, hogy majd egyszer így közlöm a nagyvilággal, hogy Pötty érkezőben van. Most valami mást kell kitalálnom. Még jó, hogy Facebookon is fent vagyok. Majd közlöm ott!

Nagyon szerettem Vásárhelyen lakni, most is imádok hazajárni. Ám ez a pletykálás, ami megy... elszoktam tőle. Még szerencse, hogy Győr nagy falu, még nagyobb parasztokkal, viszont itt azokkal az emberekkel, akikkel nem találkozok nap, mint nap, nem vagyok képben percről-percre az életükkel kapcsolatban. Valahogy itt felgyorsultak az emberek s vele együtt az emberi kommunikáció, érintkezés, figyelés a másikra. Ha vásárhelyi vagy, mindegy, hogy a világ melyik pontján élsz egyébként, mindent tudnak rólad. B...d meg, jobb, mit a hírszerzés!
Amikor hazamegyek, otthon van időm megállni egy kicsit. Olyan dolgokat figyelek meg, csodálok, melyek 18 évig nap, mint nap előttem voltak, mégsem vettem észre. Este, amikor a szobámban vagyok egyedül, kinyitom az ablakot s figyelek. Hallgatom a neszeket, a fák leveleinek mozgását, a kutya szuszogását az udvaron, nyáron a tücsökciripelést, amikor mamának voltak csirkéi, azok hortyogását, a vonat zaját, a szelet, az arra elhaladó emberek beszélgetését: "a hú, de megtépem legközelebb azt a csajt, csak fogjatok le előtte... meg a halottad ezt meg azt..."
Tudom saját magamról, hogy Zsuval mindent és mindenkit kipletykáltunk, aki csak élt és mozgott a faluban és annak 20 km-es körzetén kívül. Ezek általában kettőnk között maradtak. S nem voltak rossz indulatú csevejek. Viszont emlékszem arra is, amikor minden előzetes bejelentés nélkül felraktam wiwre az esküvői képeinket, s mindenki csak ámult-bámult, hogy nem is tudtak róla... igaz kettőnkön kívül más se nagyon tudta. Az olyan Liz-es volt. Nem is én lettem volna, ha nem így oldom/oldjuk meg a házasságunkat, ahogy, amilyen jól sikerült. Már akkor is elkezdődtek a találgatások Vásárhelyen, hogy biztos terhes vagyok, azért házasodtunk össze. Mindenki kérdezgetett, közben a szívünk szakadt meg, hogy már egy babát elvesztettünk függetlenül a házasság tényétől, s fel voltunk háborodva azon, hogy miért csak okkal vagy gyerek okkal lehet házasságra lépni?! Azóta is mindenhol kérdezgetik, hogy nincs még baba? S most hétvégén azt mondtam, hogy nincs...
Megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy én mondjam el, azoknak mondjam el akiknek én akarom s akkor, amikor én akarom. Nyilván az emberek többsége nem azért adja tovább, mert mennyire örül nekem/nekünk, a boldogságunknak s nincsenek is tisztába az elmúlt 4 év kínlódásával, küzdelmével, nekik csak egy új hír, egy jó pletyka, de 3-4 nap után lecseng. Azokat az embereket sajnálom, akik részt vettek a háttérben, tudták a gondjainkat, a próbálkozásainkat, akik a háttérből tiszta szívből szorítottak nekünk.  Akik megérdemelték volna, hogy személyesen, ne pletykából értesüljenek. Akik majd ezek után fognak felhívni, hogy miért mástól kellett megtudni s miért nem személyesen közöltem ... a gyerekkori barátaimnak, iskolatársaimnak, ismerősöknek.
Normál esetben ezeknek az embereknek én mondtam volna el személyesen a nagy hírt, hogy együtt tudjunk örülni egymásnak, legfőképp nekem s itt a válsz is egyből: Mert nem volt időm.
Evi hangját már a kertek alatt hallom, hogy szégyellhetem magam... Asszem fel is hívom, hogy közöljem vele a terhességem tényét. Bár kizártnak tartom, hogy nem tudja... mégis köcsög leszek.

Most belegondolva még szerencse, hogy anyámat, apámat és a húgomat a 3 hetes UH után rögtön felhívtam, hogy Édes Kis Pötty van a pocakomban. Az milyen ciki lett volna, ha ők is mástól tudják meg.
Mamám Győr mellett lakik 20 km-re. Ő is előbb tudott Pöttyről, mint mielőtt mondtuk volna bárkinek is. Az jutott eszembe, hogy ha ilyen gyors az információáramlás falu és város illetve az emberek között, akkor minek az inetnet? Ahogy a reklámban van: a net csigalassúságú. Én hozzátenném a két említett falu információs sebességáramlását s tuti az EU-n belül mi lennénk a hírközlési tárca vezetői.

De a végére a megoldás és a konklúzió:

Soha ne menj terhesen húsboltba kabát nélkül, mert találkozhatsz az exvédőnővel.


... ugyanis innen indult a történetem, történetünk, a hír, ami már nem is hírérték ...
... megláttak a devecseri húsboltban, pulóverben, aki látott már tudja, nem kis pocakkal, nyilván gondolta... csak nem a Maját nyelte le ...

Ma a szomszéd szőke kislány megkérdezte, hol van Maja, s amivel eddig poénkodtam, most horrorrá vált a 3 éves kislány szemében. Ránézett a hasamra, s tátott szájjal kérdezte: leeeennnnnnnyyyyyyyyeeeellllllllllltteeeeeeeddddddd? - lenyelted 55 kérdőjellel -
Nem hagyhattam ki, rábólintottam: Igen!
Na, ennél mélyebbre nem eshetett a tekintélyem, mint amekkorát most zuhant. A Marianna-árok csak egy kis vájat ehhez képest!
Mivel láttam, nem hisz nekem, levittem Maja babát, hogy lássa, nem egy vérengző állattal van dolga, hanem én, én vagyok. Azt a megkönnyebülést látni kellett volna. Egy tündér Dorka!

Egy másik rövid történet jutott eszembe. Anya és szomszéd Ili is elmesélte már ezerszer.
Cumiztam. Ili vagy anya - nem emlékszem - kikapta a számból a cumit s úgy csinált, mintha eldobta volna. Arra jött épp Irenke néni vemhes cicája jó nagy pocakkal, s azt adták be, hogy a cica nyelte le a cumim. Na erre én kaptam magam, nekiveselkedtem, elkaptam a cicát s "Add vissza a cumikámat!" felkiáltással jól agyon vertem a macskát.

Az ismertség átka... ez jár a HÍRNÉVVEL.