Csak úgy össze-vissza

Dorka 3 hetes múlt tegnap! Csak úgy száguldanak a hetek s közben kapkodom a fejem, hogy mindjárt 18 éves, elköltözik itthonról és mi lesz az én pici babámmal, azt szeretném, ha élete végéig az én Mini Manóm lenne. Bár jó lenne az is, ha beszélne, járna, mosolyogna ... incselkedni lehetne vele. Szóval hülye az anyai agy: sok mindent szeretnék sürgetni, sok mindent késleltetni. Próbálom kiélvezni és megélni minden idegszálammal a jelent, az adott pillanatot, örülni az apró dolgoknak és értékelni mindent, amit ez a kis ember tesz. Ahogy rám néz, ahogy megismeri már a hangom, ahogy a kis kezét végighúzza az arcomon és érzem a finom bőrét, a tappancsait megpuszilgatni imádom, jó még a szaros pelenka szaga is ... ahogy a pofiját megpuszilom, a jó reggelt kezdetű keltegetések varázslatossága, ahogy értelmet nyernek a mindennapok. Eddig azt hittem tartalmasan élek. Hát nem ... más töltetű volt a dolog. A bulik, a több napos elmaradozások, a gondolok egyet és ide megyek, oda szaladok, ezt és azt veszek. A Krisszel kettesben töltött 5 év ... a napok mind mind más jelentéssel bírtak, máshogy értékeli az ember a szülés után. Például: régebben nagy társaságin életet éltünk. Sokszor annyian voltak nálunk hétvégente, hogy az volt az érzésem, átjáróházban élek, mégis élveztem. Elég volt az urammal minden második, harmadik hétvégét totál kettesben tölteni ahhoz, hogy merítkezzünk egymás energiáiból, vagy csak megmártózzunk a másikban. Terhesség alatt, főleg a végén jött ki belőlem az a gondolat, hogy úgy szeretnék Krisszel "kettesben" lenni már, ahol csak KETTEN vagyunk és senki más, még egy pocaklakó sincs közöttünk ... főleg nem az ágyban ...  most már tudjuk értékelni a full kettesben töltött időt. S bármennyire is szeretnék most már kettesben lenni, csak úgy működik, ha Dorka is ott van valahol, elérhető közelségben. Annyi érzelmi impulzust kapok Dorkától, hogy nem győzök betelni vele. Fura, de rengeteg dolgot helyettesít az ő kis világa azzal, hogy a mienkébe beleépült s átadni igyekszik. Pl. nem hiányzik a munka ... ami eddig elképzelhetetlen volt számomra. Aki ismer, mindenki azt vallotta, hogy munkamániás vagyok, vagy legalábbis félig őrült. Nem hiányzik a napi pörgés, mert felváltotta valami más. Most is megvan a napi rutinom, amit nagyon élvezek. Végre van értelme az életnek, a mindennapoknak. A terhesség végén már nagyon untam a pihenést - bár nagyon mást a hatalmas méreteimtől nem tudtam csinálni -. Untam a semmittevést. Legjobban a várakozást untam. Most reggel felkelünk és megvan a napi feladatunk. Általában fél 9 körül indul nálunk az élet. Szopi után peluscsere, majd mi is reggelizünk. Krisz munkába megy, én elmosogatok, kimosok, kivasalok, fertőtlenítem a fertőtlenítőt, hogy azzal kifertőtlenítsem a ruhákat, a lakást, a kutyát és mindent, ami él és mozog. Most túloztam, de Dorka cuccait tisztán tartom nagyon. Majd ebédet főzök - ha nincs itt anya -, kis netezés, közben Dorka 3 óránként kel, szopi, peluscsere, majd jön a délutáni séta. Lassan sötétedik, hazaér Krisz, vacsi, beszélgetés stb ... majd 8-kor baba fürdetés, amit apa végez anya beszarisága miatt, fél 9-kor Dorka-vacsi. Ha szerencsénk van, ekkor jó mélyen elalszik, ha nem, ringatás következik medvetánccal és Egy kis malac röf-röf-röffel, ami szintén apa reszortja, mert ekkor anya már zuhanyzik és morog, hogy más normális gyerek ilyenkor már alszik. S jöhet az édes pihenés. Dorka jó baba, nem zavar minket éjjel sem. A TV-t olyan hangerőn hallgatjuk, mint eddig, úgy beszélgetünk egymással, mint eddig, sőt, ha vendégünk van, Dorkát az sem izgatja. Ha alszik, akkor alszik, nem kell nálunk lábujjhegyen járni, mert gyerek van ... ezen kívül van még egy ugatós kutyánk is ... s mindig, mindenki hozzánk csönget be kaputelefonon. Na ez az egy dolog, amitől már égnek áll a hajam. Sokan/a legtöbben nem tudják, hogy csak röviden kell nyomni a csengőt, így mindenki rátenyerel - egyébként a legtöbb helyen így kell -, s nálunk visít a csengő. A múltkor a számláló biztos - népszámlálás miatt - naponta járta a lakásokat s természetesen minden alkalommal !este! hozzánk csöngetett be. Szóltam neki kétszer teljesen normálisan, hogy legyen szíves, én kérek elnézést, egy akkor még 1-2 hetes gyerekkel vagyok itthon, most altattam el, ne ide csengessen be, hanem Ágihoz. Itthon van szívesen beengedi, segít is neki. Harmadszor is hozzánk nyomja, mint bolond az ólajtót. Durcásan, de beengedem. A pofátlanság netovábbja, hogy negyedszer is a mi nevünket találja meg a csengők közül. Ekkor már úrinő módjára, üvöltő gyerekkel a kezemben, emelkedett hangnemben közöltem, hogy ha még egyszer ide csenget be, eltördelem a kezeit, majd a hátába állogatom. Erre még neki állt feljebb. Gondoltam magamban: mondhatod buzikám, akkor ide nem jössz be a lépcsőházba ... így kint maradt. Álljon meg a menet!

Olyan dolgok tudnak felbosszantani, amikkel eddig nem nagyon foglalkoztam. Az első és No.1. Dorka lett. Minden más csak utána jön. Az ő érdekei, a kis nyugalma a legfontosabb s leszarom, kit hogyan érint a történet. Hozzá kell tenni, hogy először nagyon normálisan közlöm a mondandóm, de ha valaki másodszor vagy harmadszor sem ért, akkor eldurranok. Nincs már az embernek anyaként sem ideje, sem energiája másokkal harcolni folyamatosan. Más, értelmes, fontos dolgokkal szeretném eltölteni az időm. 

Hülyeség tudom, de van, jobban mondva lett egy kedvenc elfoglaltságom: állok és nézek. Ez így önmagában non-sens. De ez van. Állok a kiságy mellett és nézem Dorkát. Gyönyörködöm ... órákon keresztül elmerülök benne, a testrészei négyzetmillimétereit stírülöm. Hol azon gondolkodom, hogy lehet ilyen tökéletes, hol azon, hogy lesz ebből felnőtt ember, hogy fog megtanulni dolgokat. Mikor ébredezik, nézem, hogy milyen kis buta pofákat tud vágni, hogy nyöszörög ... de imádom minden rezdülését ... amikor fent van, nézem, hogy bontakozik a kis elméje - nyilván 3 hetesen még túl nagy agykapacitásról nem beszélhetünk -. De már felismer, közben rám mosolyog, figyel arra, amit mondok neki. Nézem a mellkasát, hogy tuti lélegzik-e, amikor be van bugyolálva, mindig a kezeit taperolom, hogy mozog-e a gyerek. Aki ezelőtt nekem ezt mondta, jól leostobáztam, hogy nem normális. Hát üdv a klubban! Elérkezett az én végzetem is, a legnagyobb konkurenciám: a lányom. Annyira, hogy ilyen soha nem fordult velem elő az életben, de képes vagyok magam elé helyezni ... mindig, minden körülmények között. 

Azt tudom tanácsolni a még gyermekáldás előtt állóknak, a most babát váróknak: élvezzetek ki minden kettesben töltött percet a párotokkal, mert szülés után nincs olyan, hogy ketten vagyunk. A gyerekeddel együtt vagytok ti, s egy anya a gyerekével együtt ÉN. Az én fogalmát felváltja a mi vagy az Ő. S az Ő=gyerek. 

S tényleg, hogy a szíved ezentúl a testeden kívül fog szaladgálni, örökre szól.