Szülésélmény I. NST-től a kórházba érkezésig

Sokan azt mondják, ahogy múlik az idő, úgy válik egyre szebbé a rossz, egyre könnyebbé a nehéz. Így én még most leírom, jobban mondva megpróbálom leírni a szülésélményemet, mert tényleg igaz a fent említett mondás s én reális képet szeretnék adni mindenkinek, mielőtt túlcsordulnának anyai érzelmeim és csak a jót osztanám meg veletek. Részleteiben fogom leírni a történéseket, mert nincs időm egybe vázolni a dolgokat.

Nekem volt egy elképzelésem a szülésről. Hogy szeretném, milyen módszerrel, milyen körülmények között. Ezeket már tudattam is veletek ... na ... semmi sem úgy zajlott, ahogy én elképzeltem a fájdalomcsillapítást leszámítva.

Hétfő reggel fél 8-ra mentünk NST-re. 192-re ugrott Dorka szívverése és eléggé nagy nyilalásokat éreztem a derekam tájékán. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ugyanis szombat óta 5-7 perces fájásokkal küzdöttem, úgy gondoltam, hogy NST után hazamegyek, palacsintát készítek, kivasalok, kimosom a szennyest és a tegnap elmaradt felmosást is megcsinálom. Az első nap volt elseje óta, amikor nem gondoltam arra, hogy ma babám lesz, hiszen volt egy csomó dolgom, amikkel végezni akartam még Dorka világrajövetele előtt. 

8-kor lejött a dokim a szülészetről, megvizsgált és kérdezte, hogy nem érzek-e szivárgást. Mondtam neki, hogy tegnap este, amikor az Astro teázóban voltunk, éreztem valamit, de nem hiszem ... azért megnézi még egyszer mi újság odabent s mire ezt kimondta, elfolyt a magzatvíz. Jobban mondva elloccsant. Ugyanis szó szerint elöntötte a vizsgáló elszeparált részét. Nagyon forró víz folyt végig a lábamon, majd a derekamon, ahogy feküdtem az ágyon, s mikor magam alá néztem - a lavórban, melyet utolsó utáni pillanatban próbáltak alám tolni - kristálytiszta folyadékot láttam s őrült büszkén kérdeztem, hogy "Akkor most ez az?!" s érkezett a válasz az orvosomtól: " Drágám, megyünk szülni, irány a szülőszoba!" Akkora sokkot kaptam: pánik, félelem, büszkeség, erő, szülni akarás, gyomorgörcs, most mi lesz, könnyek majd teli szájból nevetés, mint egy őrült, tördeltem a kezem, közben potyogtak a könnyeim, próbáltam felvenni a nadrágomat a hüvelyfertőtlenítés után, de nem ment. Álltam ott egy szál punciban és próbáltam felfogni azt, amiért napok óta imádkozom, könyörgök. Az adataimat nem tudtam megmondani, még a leendő gyermek nevét is elfelejtettem a vezetéknevem után. Ha így felmegyek a szülőszobára, biztosan akkora ideg fog el, hogy összeesem. Így azt mondtam a dokinak, hogy én nem maradhatok itt, mert állataink vannak odahaza, disznók és kutyák s nekem muszáj hazamennem elrendezni őket. Nagy könyörgések árán hazaengedett, de siessek vissza, mert hivatalosan felvesz reggel 8-tól az osztályra, a szülőszobára. Kriszhez futok ki, mondom mi újság: "megyünk szülni!" Krisz még nagyobb sokkot kapott. Hazafele menet elintézett pár dolgot, én körbetelefonáltam, aki fontos, majd hazaértünk s nekiálltam pakolni. Hogy mit, ne kérdezzétek, mert én sem tudom ... csak raktam be az amúgy is pupig cuccolt táskámba minden kezem ügyébe akadt dolgot a fakanáltól a dezodorig mindent, csak hogy csillapítsam idegességem, majd amikor észrevettem mekkora baromságokat halmoztam össze a táskám tetejére, szépen visszaraktam mindent a helyére.
Felmostam, lezuhanyoztam, borotválkozni nem kellett, mert előtte nap megtörtént a dolog. Neki akartam álltam még palacsintát készíteni, de akkor erősödtek az 5 perces fájások, Krisz szólt, hogy gyorsan megborotválkozik, aztán induljunk! Hozzá kell tenni, hogy a kórházból saját felelősségemre jöttem haza, hivatalosan nem engedhettek volna el. Ha elfolyik a magzatvíz, onnan egyenesen a szülőszobára vagy az osztályra vezet az út. 

Majától könnyes szemmel búcsúztam ... Krisz még mindig borotválkozik ... én közben fülig érő szájjal mászkálok a lakásba fel-alá. A fájások erősödnek ... Krisz még mindig borotválkozik ... még elküldök pár SMS-t, hogy Dorka úgy gondolta kibújik lassan, majd anyával lebeszéltem a teendőket ... Krisz még mindig borotválkozik ... írtam egy rövid bejegyzést ide a blogba, majd átnézem Dorka összes cuccát a szobájában, elmorzsolok egy imát, hogy segítsen meg a jó Isten ... Krisz még mindig borotválkozik ... majd hülye ötlettől vezérelve elköszönök a lakás számomra fontos részeitől, mintha soha nem jönnék vissza: szia ágy, szia szekrény, szia tv, sziasztok virágok ... 2 fájás között kibotorkálok a fürdőhöz és ráüvöltök Kriszre, ha nem fejezi be ezt a szájbabaszott borotválkozást, akkor itt szülök meg, menjünk már, a faszom ki van, hogy még mindig rá kell várni. Ezt a sort nyomdafestéket nem tűrő hangon és szavakkal ... képzelhetitek ...

Elindultunk! Még bank automatához kell menni, pénzt levenni, közben kétszer álltunk meg. Egy fájás, le a lépcsőn, még egy, be a kocsiba, újabb görcs, elértünk az automatához ... szóval araszolva, de beértünk a kórházban. Közben elsírtam magam, hogy mi lesz, hogy fogom én világra hozni a babámat, mert ez nagyon fáj. Hát elmondom, hogy AZ még nem fájt ... Odaértünk a kórház bejáratához, ahol nyilvánvalóan és egyértelműen látszott a fejemen, hogy egy tapodtat sem tudok menni, így az uram bekanyarodott a sorompó elé és közölte nagyon büszkén, hogy szülni jöttünk, legyenek szívesek beengedni minket autóval. Leparkolt a lelkem a bejárathoz legközelebb, onnan pakoltunk nagy pánikkal befele. Azt sem tudtam hirtelen, hogy mit is vigyünk ... csak a vajúdós cuccost vagy már a kórházit is ... aztán csak az előbbi mellett döntöttünk és elindultunk befele, fel az emeletre, jelentkezni a szülőszobára.