A nyugalom temetője

Hétvégén otthon voltunk Vásárhelyen. Bár szívem szerint kihagytam volna az életemből a szombati napot. Nem ... nem a családom miatt, magam miatt.

Péntek este nagyon jól éreztem magam. Sacc, a húgom baromi finom vacsival várt minket. Rizs levest, amit én szabadon csak "rizsa levesnek" hívok, jól megnyomva az A-t a végén és rakottkrumplit ettünk. Beszélgettünk anyáékkal, átmentünk apám testvéréékhez, majd hazamentünk pihenni. Már az éjszaka katasztrófa volt. Krisz végighorkolta az egészet. Hozzáteszem falusi leány lévén soha nem zavart terménybetakarításkor a traktor hangja, vagy apám egész napos berregése, amit természetesen nem a szájával csinált, mert akkor max. csak bolondnak hittük volna és nem fanatikus motorfűrész zúgás vagy 'barkácshang minden elképzelhető formában 24 órás mennyiségben' fannak. Egyszer mondtam anyámnak, hogy apu kapjon egy walkmant, vegyünk fel kazettára mindenféle zajt, zörejt, amit motor vagy barkácscucc tud kiadni és adjuk neki oda karácsonyra. Ennél nagyobb boldogságot úgy sem lehetne neki okozni. Ugyanis a karácsony, a három napos ünnep kész agyrém apám számára. Ugyanis akkor nem zöröghet, nem berreghet. Ünneplős ruciban fekszik az ágyon és hallgatózik, hogy szomszéd Laci bácsi mikor indítja el az IFÁját, s akkor uccu neki, rohan kifele, hogy ha mást nem, a darálót bekapcsolhassa. Legalább az is berreg ... s akkor kész, megvan a karácsonyi csoda. Élvezhetjük az ünnepet.

Visszatérve a hétvégére és Krisz horkolására ... elképzelhetetlen mennyire, milyen ütemben, milyen hangokat képes kitolni a torkán horkolás gyanánt. Ergo, hiába keltegettem, bököttem, rugdostam, 'véletlenül' pofán fágtam, egy idő után feladtam és inkább nem aludtam. Fájt a pocakom is, kemény, kényelmetlen volt az addig semmi problémát nem okozó ágy. Sétálgattam, Majával szórakoztam, akinek már hajnali 4-kor baromira elege volt belőlem. Viszont lassan világosodott, így megfőztem a szokásos teácskámat és kiültem a lépcsőre. Gyorsan 8 óra lett, majd eltelt az egész délelőtt. Anyámmal beszélgettem, közben kajáltam ... szinte folyamatosan. Majd eljött a 11 óra és baromi nyűgös lettem. Nem volt jó ülni, állni, feküdni, élni, levegőt venni, létezni. Fájt a hasam, a kezem, a lábam, a körmön! a hajam! és a bőröm! Én még ilyet nem éreztem. NEM VOLT JÓ SEHOGYSEM! Hol melegem volt, hol rázott a hideg. A lábam úgy feldagadt, hogy mezítláb jöttem haza, mert nem találtam akkor papucsot, amibe belement volna a lábfejem. A lábujjaim külön életet éltek, a talpam nem éreztem, a bokám eggyé vált méretileg a combommal. Nem tudtam enni, hányingerem volt és mégis éhes voltam.

ÁÁÁÁÁÁ!!!! Megőrültem!!!! S most először kívántam abszolút komolyan azt, hogy Dorka bárcsak kint lenne, mert nem bírom tovább. S amikor hazafele megálltunk a temetőnél, ahol imádott nagymamám van eltemetve a papámmal közös sírban, ott jöttem rá mi is a bajom. Bementem hozzájuk, megsimogattam a síremléket és nekiálltak záporozni a könnyeim. Mamám mingig azt mondogatta, hogy milyen jó lenne látni a dédunokáját, de már nem fogja úgysem megérni, mint ahogy az esküvőmön sem tudott már ott lenni. Eszembe jutott, hogy valószínű most vagyok otthon utoljára 'egyedül' és sirattam magam, az eddigi életem és magát a helyzetet is. Elveszik valami, ami eddig fontos volt, most is az lesz, de már máshogy. Már nem tudok a családomhoz egyedül hazamenni. Anyuval egy jót beszélgetni egyedül, sétálni a faluban, a barátnőmet meglátogatni, csak ülni és nézni a lépcsőről az arra haladó embereket és feleveníteni egy hozzájuk kapcsolódó történetet. Már nem leszek csak én, hanem mi leszünk . Minden gondolatomban ott lesz a gyerekem, mindenki más gondolatában az lesz, hogy Dorka és az anyja vagy fordítva. Ha hazamegyek nem én leszek az első, nem engem ajnároznak, nem engem ugrálnak körbe, egy idő után nem az én kedvenc ételeim készülnek majd, hanem a gyerekemé! Tegnap, nem túl jó érzés kimondani, de volt a szívem csücske ez a kis szaros a pocakomban, sőt mondhatni, hogy átfutott a 'nem szeretem' érzés is az agyamon, amit egyből meg is bántam, de hát mégiscsak elveszi a most maximálisan kiélvezett és kihasznált elsőbbségemet. Na ez az egy, amire a szlogen nem érvényes. Ez terhesség után nem múlik el, sőt, csak akkor kezdődik. Mindenesetre elsirattam a mamának magam, a 'lányságom', a Krisszel közös kettes életünket, az életem és folyt a könnyem az újért, az ismeretlenért, az anyaság érzéséért, a családomért és minden olyan csodaszép érzésért, ami majd csak ezután fog következni, majd becsuktam magam mögött a temetőajtót és Kriszhez siettem egy nagy ölelésre, hogy érezzem, hogy mi 3-an együtt vagyunk és ezt a köteléket már nem vághatja el semmi. Ezetől az érzésektől már nem foszthat meg senki. Jobban várom Dorkánkat, mint eddig bármikor és tiszta szívemből szeretem... most már megnyugodtam.

Köszönöm mama!